Sosem féltem a Halált. Ott volt velem életem minden pillanatában, láttam ezer meg ezer arcát, és nem úgy tekintettem rá, mint az elkerülhetetlen, rettegett rosszra, hanem mint az élet velejárójára.
Vártam őt, mert tudtam, hogy egy szép napon eljön értem.
Igen, szép napnak kellett volna lennie. Az utolsó, apró részletig elterveltem mindent, hűen követve a hagyományokat, belecsempészve egy kicsit önmagamat. Szinte láttam magam előtt, ahogy letérdelek, ahogy felemelem a kezem és felkínálom testemet-lelkemet, hogy aztán az idők végezetéig kiélvezzem a megérdemelt jutalmat.
Igen. Így kellett volna lennie.
Azonban ahogy a dolgok most álltak, az a legrosszabb rémálmaimban sem szerepelt. Egyvalamit követeltem csak magaménak, egyvalamihez ragaszkodtam minden áron – bármi áron.
A szívem. Azt nem adom, még neki sem.
Rávicsorogtam a Halálra, és felszegett fejjel, félelem nélkül vártam a rohamát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése