1. fejezet - Hansville

Undorodva ráztam le az esőcseppeket a kabátom ujjáról. Apám már a verandán állt, kezében a csomagjaimmal, és éppen az ajtó zárjával babrált. Néztem, ahogy megborzong, mikor helyenként már őszülő fekete tincseiről a nyakába csöppent néhány fagyos vízcsepp, majd kezével odakapott, hogy letörölje. Mikor sikerült kinyitnia az ajtót, kérdőn felém fordult. Sóhajtva vágtam be magam mögött a kocsiajtót és követtem őt a házba.

Ahogy beléptem az ajtón, megcsapott valami olyan belső nyugalom, amit pedig már rég elfelejtettnek hittem. Kisgyerekként rengeteg időt töltöttem itt nyaranta, távol anyámtól, a zűrjeitől. Csak feküdtem a ház háta mögött lévő kertben, közvetlenül az erdő határán és néztem az eget, ami szinte mindig felhős volt. Ujjongva szaladgáltam a harsány zöld füvön, mikor végre kisütött a Nap, és pillanatok alatt képes voltam rákvörössé égni. Ilyenkor apám ráncai mindig elmélyültek, de nem szólt egy szót sem, csak a kocsiba vágott és rohantunk az orvoshoz.

A csendes, már-már unalmas kisváros iránti rajongásom nagyjából tizenkét éves koromra tűnt el. Anyám akkor csinálta meg az életét, ahogy ő fogalmazott, én pedig csatlakoztam hozzá, hogy kiélvezzem minden velejáróját. A fűben rohangálást hirtelen váltotta fel a Rodeo Drive forgataga, a hosszú felhős órákat pedig Santa Monica lágy, vakító homokja és szinte állandóan perzselő napsütése. Viszonylag könnyen szoktam át a külvárosi lányból Beverly Hills nagyvilági dámájává. A szakadt állami iskolából egy csapásra a város legelitebb és legelegánsabb magániskolájában találtam magam, ahol – anyám megcsinált életének köszönhetően – korábban elképzelhetetlen népszerűségre, és ezzel együtt hatalomra tettem szert.

- Nem vagy éhes? – hallottam apám hangját valahonnan a folyosó végéről.

- Nem, köszi – válaszoltam neki egy hatalmas sóhaj kíséretében, majd sietve nekiálltam kihámozni magam a szétázott dzsekiből.

Ellöktem magam az ajtótól, aminek még mindig a hátamat támasztottam. Csigalassúsággal húztam ki a kezeimet vadiúj fekete kabátomból. Hirtelen már nem tűnt olyan ragyogó ötletnek a megvásárlása, bármennyire is vonzó volt a belevarrt Prada felirat és a ferde cipzár. Ehhez az esőhöz leginkább egy gumicsizma és egy viaszosvászon terítőből varrt csuha lett volna a legmegfelelőbb!

Felakasztottam a jobb sorsra érdemes darabot, és szájhúzva néztem szét új otthonomban. Az előszoba egyszerűen túl szűk volt ahhoz, hogy akár a cipőmet is lehúzhassam magamról. Apám nem is bonyolította túl a dolgot, semmi más nem volt benne, csak az ajtó mellé felfúrt fogassor, ahová én is akasztottam a kabátomat. Elléptem a vastag, erős sörtéjű lábtörlőről, és elszörnyedve vettem észre, hogy kedvenc bőrcipőmet vastagon borítja a sár.

Szuper, gondoltam magamban. Nem elég, hogy száműzve lettem ebbe a nevenincs koszfészekbe, még a cuccaimat is cserélhetem le valami vidéki tehenészlány stílusra. Újabb szívszaggató sóhaj kíséretében kotortam elő egy zsebkendőt a farmerom zsebéből, és hajoltam a cipőm fölé.

- Minden rendben? – jelent meg két erős, de már kopott bakancs az orrom előtt.

Sietve elvégeztem az utolsó mozdulatokat is, aztán felegyenesedtem. Apám komoran állt a konyha ajtajában, karba tett kezei, a szája szegletében vibráló ránc feszültségről árulkodott. Három éve nem láttuk már egymást, így mindkettőnknek új volt a helyzet.

- Persze, csak a cipőm… - haraptam el a mondatot, kezemmel valahova a talaj felé bökdösve.

- Nem éppen ide való darab – motyogta. – Anyád ezek szerint nem fogadta meg a tanácsaimat.

- Nem igazán – húztam el a számat. – Gyakorlatilag csak annyit mondott, hogy itt hidegebb van, mint otthon.

- Remek – vonta össze a szemöldökét. – Akkor talán öltözz át. Ha gondolod.

Nem szóltam, csak lelkes bólogatásba kezdtem. Bármi, ami kimenekíthetett ebből a kínos helyzetből, ugyanilyen fogadtatásra lelt volna nálam.

A szüleim viharos házassága nagyon korán véget ért, egyesek szerint a születésem volt az utolsó csepp a pohárban. Sosem értettem, ők hogyan találhattak egymásra, hiszen annyira különbözőek voltak! Apám inkább illett volna valami némafilmbe, mint anyám zajos, ingerekkel teli életébe, de arra a két évre, míg egybekeltek és a világra hoztak engem, mégis megláttak valamit egymásban. A sors fintora. Pár hónapos voltam csak, mikor anyám egy nap összepakolta azt a két bőröndnyi cuccot, amit a sajátjának és az enyémnek mondhatott és felszállt velem az első gépre, ami elhagyta ezt a szeles, hideg államot. Az ő szempontjából ez volt élete első, és egyetlen kemény döntése, a többi már gyerekjáték volt.

És apám? Ő volt ennek a koszfészeknek az egyik legmegbecsültebb tagja, a város egyetlen középiskolájának az igazgatója. Ebben a városkában született, ez volt az élete, és mikor anyám elhagyta, akkor is itt maradt és nyalogatta sebeit.

Az évek során, nincs mit szépíteni, eltávolodtunk egymástól. Mindennél ékesebben szóló bizonyíték volt erre az, hogy már öt éve nem léptem át még csak az államhatárt sem, és ő három éve nem jött el meglátogatni. A születésnapokat letudtuk egy feszengő párperces telefonbeszélgetéssel, a karácsonyokat pedig egy mindig késve érkező, vízfoltos csomaggal és a hozzá járó üdvözlőlappal.

Anyám büntetésnek szánta Hansville-i elszállásolásomat, és ahogy felfelé tartottam a nyikorgó lépcsősoron a régi-új szobám felé, kezdtem én is annak érezni. A feljáró falát megfakult családi képek díszítették, egy olyan időszakból, amire senki sem emlékszik már szívesen. Esküvői fotók, néhány kép hármunkról, egy tucatnyi rólam. Kényelmetlenül szegeztem a tekintetem a lépcsősort borító kopott, barna szőnyegre, csak hogy ne kelljen látnom a képekről ordító valóságot – a hamis mosolyt kettejük arcán.

A szobám ugyanúgy nézett ki, mint mikor utoljára láttam. A tapéta harsány rózsaszínje az éveknek hála valami piszkos téglaszínt vett fel, amihez nagyszerűen passzolt az ablakkeret hámló barna festéke.  Apró, vastag matracú ágy állt a közepén, az ablak melletti sarokban egy barna íróasztal rozoga székkel, az ajtó mellett egy akasztós szekrény… és nagyjából ennyi.

Ki tudja, aznap hányadik sóhajjal csuktam be magam mögött a szoba ajtaját. Apám sosem volt gazdag, de még jómódúnak sem nevezhető. Az állam eléggé megfizette ahhoz, hogy ezt a kétszintes házat fenn tudja tartani, és még az idegesítő hobbijára is jutott a béréből. Csak remélni mertem, hogy a délutáni apa-lánya program nem a pecázás lesz.

Mikor megszólalt a telefonom, túláradó boldogsággal kaptam utána.

- Ó, anyu, hogy tehetted ezt velem? – sikoltottam a telefonba. – Itt nincs semmi, csak eső, meg szürkeség, meg erdők! Szétázott a kedvenc cipőm, és…

- Drágám, ne feledd, hogy ezt csak magadnak köszönheted! – fojtotta belém a szót kíméletlenül. – Az a fajta viselkedés, amit az elmúlt fél évben tanúsítottál, egyszerűen megengedhetetlen a mi köreinkben! Nem is értem, hova tetted az eszed, mikor olyan nagyszerű karriert futottál be a Page-ben, a legjobb egyetemek versengtek azért, hogy hozzájuk jelentkezz! Erre te mit csinálsz? – súlyos csend következett. – De hagyjuk ezt. A lehető legjobb döntést hoztuk meg apáddal, csakis a te érdekedben. Meglátod, ez az egy év pillanatok alatt elrepül, és aztán vár rád az egyetem.

- De anyu… - kezdtem a nyafogást.

- Elég legyen, kincsem. Biztos vagyok benne, hogy jót fog tenni neked ez a kis kikapcsolódás, és karácsonykor úgyis találkozunk! A kocsid holnap érkezik, és legyél nagyon hálás, hogy ebbe belementem! Milyen büntetés az, ahol csak úgy alkudozni lehet…

- Csak holnap? – jajdultam fel. – Ez azt jelenti…

- …hogy vagy apáddal tartasz, vagy sétálsz. Úgyis imádtál a tengerparton lófrálni, ez majd segít, hogy ne ess ki a formádból.

- Haha, nagyon vicces vagy – füstölögtem, mire a kezdeti kuncogást harsány nevetés váltotta fel. – Tudod, mit, anya? Ha képtelen vagy átérezni a helyzet komolyságát, akkor inkább ne is hívj fel!

- Már hogyne érezném át, szívem! De látom, nyűgös vagy az utazástól, úgyhogy most megyek is. Majd beszélünk. Csókollak!

- Szia, anya – válaszoltam mereven, aztán az ágyon lévő párnák közé vágtam a telefont.

Legszívesebben összetörtem volna az egész nyomorult berendezést a szobában, de nem voltam benne biztos, hogy Joe – az apám – nem vágott volna ki a hisztim kellős közepén bőröndöstül az esőbe. Inkább elvonultam a fürdőbe – a közös fürdőbe, döbbentem rá iszonyodva. Apám persze rendes volt, a maga módján várt is engem, erre utalt a mosdó feletti szekrény üresen tátongó egyik fele, és a tükör alatti tartóban megbúvó vadonatúj üvegpohár. Hosszú percekig álltam a zuhany alatt, és legalább háromszor megmostam a hajam, de ez sem segített, nem lettem nyugodtabb. Lemondóan zártam el a csapot, és tekertem körbe magam az otthonról hozott puha törölközőbe. Ahogy beszívtam az illatát, apró könnycseppet éreztem legurulni az arcomon.

Belenéztem a tükörbe. A Page-ben mindig arra tanítottuk az újakat, hogy emelt fővel viseljék el a váratlan csapásokat, kezdve a tökéletesen manikűrözött körmök beszakadásától egészen a végzős focistákkal való enyelgés kiderüléséig. Előbbi csak bosszantó volt, míg utóbbi akár végzetes is lehetett a jövőre nézve. Dühödten kefélni kezdtem nagy gonddal karban tartott hajamat. Úgyis mindegy, hogy nézek itt ki, nem igaz? Még ha nem is ázok szét minden nap, az állandó pára úgyis tönkrevágja aranybarna fürtjeimet.

Mikor újra szembenéztem önmagammal, egy másik arc bámult vissza rám. Krétafehér bőre volt, sápadt rózsaszín ajka, a szeme alatt pedig enyhe árnyék húzódott. Mikor rám villantotta nem evilági, kísérteties fénnyel izzó tekintetét, elmosolyodtam és felemeltem a kezem, hogy integessek neki. A lány a tükörben utánozta mozdulataimat.

Nem ez volt az első eset, hogy ebben a formában láttam önmagamat. Akkor kezdődött, mikor New Yorkba költöztünk, és van annak már tíz éve is. Egy nap ugyanígy álltam a tükör előtt, de a saját fakó arcom helyett ez a gyönyörű teremtmény nézett vissza rám. Tudtam, mit jelent, azt is tudtam, hogy miért fog ez megtörténni.

Ezért is voltam itt.

A furcsa viselkedésem, ami miatt száműzött anyám, igazából nem volt más, mint hogy láttam dolgokat.

Egészen kisgyerek voltam, mikor először kezdtem el furcsa lényekről beszélni a környezetemnek. Egy darabig senki sem foglalkozott vele komolyabban, megmosolyogták az élénk fantáziával megáldott gyermeket, én pedig lelkesen meséltem nekik a legkülönfélébb szerzetekről. Meséimben érdekes módon mindig a gonosznak titulált szereplők voltak túlnyomó többségben, mint a különféle démonok, halálos érintésű lidércek, az éjszaka megannyi ártó teremtménye. Ezek a lények érdeklődve szemléltek engem. Sosem bántottak, de soha nem is közeledtek felém, egyszerűen csak tudomásul vették – némi döbbenettel persze – hogy álcájuk nem mindenki számára tökéletes.

Egy este hazafelé tartottam az anyám által rám erőltetett táncóra után, mikor addig ismeretlen lénybe botlottam. Szinte a semmiből termett az orrom előtt, és ugyanilyen elképesztő sebességgel tűnt is el előlem. A futó pillantás, amit egymásra vetettünk, gyökeresen megváltoztatta az életemet. Így utólag visszagondolva, abban a pillanatban születtem meg másodszorra. Talán nem volt szomjas, talán a képességem őt is ugyanúgy megrázta, mint a halál teremtményeit korábban. De azt a sápadt arcot, azt a hideg kék tűzben izzó szemet azóta sem tudtam elfelejteni.

Onnantól kezdve nem beszéltem senkinek a látomásaimról. Hogy milyen bölcs döntést hoztam zsenge korom ellenére, akkor mutatkozott csak meg igazán, mikor a szomszédunkban lakó lányért egy nap fehérruhás orvosok jöttek. Még most is a fülemben cseng a kétségbeesett sikoltása, mikor ráadták a kényszerzubbonyt, és még egy nagy adag nyugtatót is beadtak neki a biztonság kedvéért.

Ő nem látott semmit, csak különleges akart lenni.

Kis titkomat megtartottam magamnak, és a titkos naplómnak, melyben nem csak részletes leírást vezettem a felfedezett lényekről, hanem a megszólalásig pontos rajzot is készítettem róluk. Ez volt az én saját útikalauzom a Pokol birodalmába.

Egyetlen egyszer futottam csak össze a jó oldal képviselőjével. Akkorra már Beverly Hillsben éltünk, anyám megcsinált életének köszönhetően. Jó pár év eltelt azóta, hogy először láttam magam vámpírként, mikor egy füstös, erotikától fülledt szórakozóhelyen mellém telepedett a bárpultnál. Szédítően jóképű, szőke hajú férfi volt, vakító mosolyt küldött mindenki felé, kék szeme azonban metszően jeges volt. Csak egy pillantást kellett vetnem rá, hogy meglássam a magasba nyúló hófehér szárnyakat a hátán és a mennyei ragyogást az arcán. Egy darabig csak ültünk egymás mellett némán, én a sötét zugokban megbújó vámpírokat bámultam, ő pedig engem. Mikor aztán végre megszólalt, mintha pillangók szabadultak volna el a gyomromban. A mondanivalója már közel sem volt ennyire békés. Közölte, hogy figyelmeztetni jött engem, hogy olyan világ felé nyújtom ki a kezem, amelyben nem vár rám más, csak a szenvedés és a kárhozat. Firtató kérdésemre, hogy miért csak most jött el, mikor már valószínűleg késő, annyit válaszolt csak, hogy mindig is késő volt. Olyan bélyeggel születtem, amit sem élő, sem holt nem tud lemosni rólam. Hogy miért jött akkor el? Sokáig ült mellettem némán, szemét a körülöttünk hullámzó tömegen járatva, mire kibökte. Látni akart.

Akkor még nem tudtam, hogy jelenlétem zavart keltett a természetfeletti lények körében. Nekem köszönhetően az addig tökéletes álcájuk semmit nem ért már, mert nem volt rá garancia, hogy képességemmel egyedül vagyok a világon vagy hogy nem fedem fel valódi kilétüket.

De feleslegesen aggódtak. Az ő világuk sokkal érdekesebb volt számomra, mint a sekélyes sajátom. Igen, remekül beilleszkedtem az enyémbe, kitűnően alakítottam a hideg, kegyetlen és számító gazdag lányt, akit semmi más nem érdekelt, csak hogy minél több emberrel játszhassa kisded játékait. Viszont minden este, mikor kiszöktem a luxusapartmanból, hogy elvegyüljek közöttük, úgy érzetem, hogy hazatértem. Ahogy telt az idő, úgy változott meg a rólam alkotott véleményük is. Az utcán soha többé nem kellett félnem, mert vigyáztak rám. Én lettem a kis emberi kedvencük, aki nem rémült halálra, bármilyen szörnyűséges arcukkal jelentek is meg, aki előtt bátran lehettek önmaguk.

Bátortalan kopogás zökkentett vissza a valóságba. Elléptem a tükörtől és résnyire nyitottam a fürdőszoba ajtaját.

- Ööö… tudom, hogy még csak most érkeztél, de nekem el kell mennem. Megbeszéltem Jeff-fel, hogy délután leugrunk egyet tekézni. De ha akarod…

- Nem, dehogy is! Menj csak, én majd elleszek.

- Biztos?

- Persze, nem kell miattam átalakítani az életed, prímán megleszek egyedül is – siettem biztosítani.

           

Bólintott válaszként, és mintha enyhültek volna a szeme körüli ráncok. Talán nem is kell annyi időnek eltelnie, hogy újra egymásra hangolódjunk.

Visszamentem a szobámba, és megpróbáltam felöltözni. Még akkor is a magam köré tekert törölközőben ácsorogtam a nyitott bőrönd fölött, mikor lentről hallottam, ahogy felbőgött az ősöreg, metálszürke Cherokee motorja és Joe elhajtott. Az eső már nem esett, de a talaj az ablakból nézve is legalább tíz centi mélyen átázott, az autóút mentén csak úgy hullámzott a vastag sárréteg. Visszahúztam a farmeromat, aztán belebújtam egy egyszerű, hosszú ujjú felsőbe. Még szerencse, hogy beruháztam némi meleg holmiba is, így jólesően kaptam magamra bélelt mellényemet. Hosszas tanakodás után magas szárú edzőcipőt húztam. Fülembe raktam a lejátszómat, zsebre vágtam a telefonomat, aztán lerohantam a lépcsőn és egyből a ház háta mögé vezető kis út felé fordultam.

Túl sok minden nem változott, mióta itt jártam. Ahogy megkerültem a házat, megpillantottam a pici szerszámos kamrát, ahol apám a horgászcuccait tartotta. A régi időkben az ajtaja állandóan nyitva állt, én pedig ott sündörögtem a tucatnyi csillogó, érdekes dolog közelében, miközben Joe a másnapi nagy fogásra készült fel. A kamra oldalán már pattogzódni kezdett a vörös festék, ahogy a jeges eső és a ritkán felbukkanó napsütés váltakozva ostromolta deszkáit.

Tovább merészkedtem az ösvényen, egyenesen a pár száz méterre ásítozó fekete rengeteg felé. Régen az erdő a barátom volt, ahol kedvemre mesélhettem az általam látott furcsa lényekről a fáknak. Ahogy beléptem közéjük, egyből megcsapott a nedves föld hideg lehelete. Borzongva húztam fel mellényemen a cipzárt. A lábaim öntudatlanul vittek előre, én pedig tágra nyílt szemmel néztem újra megelevenedő emlékeimet. Utam egyenesen a régi búvóhelyemhez vezetett. A két egymásra dőlt, talán száz éve is korhadásnak indult fatörzs alatt az idő kellemes kis kuckót alakított ki a lehulló fadarabokból és levelekből. Csalódottan vettem tudomásul, hogy a kis üregben most mély tócsa trónolt.

Áttekertem az éppen hallgatott számról, csak hogy a következő beletépjen a lelkembe. „Here I am, just a man. Feeling pain, gives me life.”* Lehunytam a szemem, nekitámaszkodtam az egyik mohával borított fatörzsnek. A dal felidézte bennem az egyetlen fájó emléket, amit különleges képességemnek köszönhettem. A kedvenc helyemen lebzseltem, mint általában minden éjszaka. Titkos hely volt ez, amolyan zártkörű klub kis könyvem szereplőinek. A tulajdonosa egyike volt azon kevés féllénynek, akik megunták a szüntelen csatározást és semleges területet kívántak létrehozni. Itt szabadon ihatott együtt vámpír és vérfarkas, démon és angyal, már ha képesek voltak elviselni egymás társaságát. Én voltam az egyetlen emberi élőlény a személyzetet és a vacsorát leszámítva.

Ültem a bárpultnál, kortyolgattam a limonádémat – Sheraf erre is nagyon ügyelt, hiszen az emberi törvények szerint még nem számítottam felnőttnek – mikor megláttam őt. Ahogy a szemembe mélyesztette lángoló tekintetét, már tudtam, hogy ugyanaz a vámpír mered rám, mint akivel akkor régen futottam össze az utcán. Éreztem, hogy ő is felismert, és mikor nyilvánvalóvá vált, hogy felém tart, majdnem leszédültem a székről. Szó nélkül telepedett le mellém és fogott hozzá nyílt bámulásomnak. Én sem bírtam levenni róla a szememet. Elég fajtája bélivel találkoztam ahhoz, hogy már ne tátsam el a számat arcának gyönyörűsége miatt, de ajkaim még így is résnyire nyíltak, ahogy feltérképeztem tökéletes vonásait.

Devon. Azon az egy éjszakán volt csak velem, hallhattam leigázó hangját, érezhettem lángra gyújtó érintését. Nem beszélt sokat, de eleget ahhoz, hogy türelmetlenül várjam sorsom beteljesedését, hogy halottá váljon a lelkem abban a pillanatban, ahogy kilép az ajtón. Mielőtt elment, hosszasan csókolt, ezért nem vettem észre a lüktető sebet, amit a csuklómon hagyott. Napokkal később gyógyult csak be annyira, hogy kivehessem a jelet, mellyel végérvényesen a halál gyermekei közé léptem.

Öntudatlanul simogattam meg ismét a sebhelyet. Mostanra már nem maradt hátra semmi, csak a fekete bélyeg, amely hovatartozásomat hirdette. A szabályos körben álló stilizált C betű azóta kitöltötte gondolataimat. Nem létezett már más, csak a feszült várakozás, hogy mikor válok végre én is a Da Carra család tagjává, mikor foglalhatom el közöttük méltó helyemet.

Sóhajtva löktem el magam a fatörzstől. Itt, a világ végi Hansville-ben nemhogy a hőn áhított családom közelébe nem kerülhetek, de még csak egy árva, elkóborolt démonkölyökbe sem botolhatok. Anyám, meg a hülye társadalmi pozíciója! Teljes letargiában indultam vissza a ház felé, ahol azonban egy kisebb fajta csődület várt már rám. Joe, amint meglátott, hátat fordított beszélgetőpartnerének, és hozzám szaladt. Suta ölelésre futotta csak tőle.

- Épp most akartuk megszervezni a keresésedet – korholt gyengéden. – Merre jártál?

- A régi… - intettem az erdő felé, de elharaptam a mondatot. Kis kuckómról akkor sem tudott senki, és úgy éreztem, hogy most sem kell beavatnom a titokba senkit. – Csak bóklásztam egy kicsit. Tudod, az emlékek.

- Na de ennyi ideig? Mindjárt besötétedik.

Követtem tekintetét, hogy még láthassam a szürkeség mögött halványan derengő Nap utolsó küzdelmét, ahogy lebukott a hegyek mögé.

- Nem vettem észre, hogy ennyire elszaladt az idő. Itt minden olyan más.

- Tudom. Ilyet viszont ne csinálj még egyszer! A frászt hoztad mindenkire. Nincs nálad a telefonod? Már vagy ezerszer hívtalak azon is.

- De, itt van – húztam elő a zsebemből, és már mutattam volna, hogy dehogy hívott ő engem, mikor megláttam a kijelzőn a számlálhatatlan nem fogadott hívást és az áthúzott harang jelet. – Le volt némítva.

- Remek – húzta el a száját. – Gyere, főzök egy teát, aztán beszélgetünk.

           

Felnyögtem, ahogy maga után húzott. Ez a beszélgetünk minden bizonyára egy hatalmas fejmosás lesz az ő csendes módján a felelősségteljes viselkedésről, megtoldva néhány anyámtól átvett sablonszöveggel.

           

Ahogy elhaladtunk a verandán ácsorgó emberek mellett, hirtelen földbe gyökerezett a lábam. Kirántottam a karomat Joe szorításából, és tágra nyílt szemmel bámultam a némileg megszeppentnek látszó fiúra. Egyidős lehetett velem, legalábbis külsőleg. Azonban a vonásai lassan elmosódtak, hogy helyet adjanak egy hatalmas, barna bundájú, pompás farkasnak. Nem akartam hinni a szememnek.

- Te Joe, úgy látszik, nem is lesz olyan nehéz rávenni a lányodat, hogy együtt lógjon Chazzel – hallottam egy reszelős hangot valahonnan a jobbomról. Apám elfojtott kuncogása volt rá a válasz.

- Hogy? Mi? – néztem fel kábán.

- Tudod, azt terveztük, hogy valahogy kiimádkozok belőled egy halvány beleegyezést, hogy ismét szóba állj Chazzel, Jeff fiával. De ahogy elnézlek, nem is kell olyan nagyon rimánkodnom – nevetett fel most már nyíltan.

- Á, Jeff, szia – üdvözöltem az öreget. Emlékeimben felködlött egy régi emlék, mikor a két elválaszthatatlan barát nekiindult a közeli Buck tóhoz pecázni, két sivalkodó kisgyerekkel a furgon platóján. – Megvan még a furgonod?

- Az most már az enyém – szólt közbe szégyenlősen Chaz. – Kicsit ki kellett ugyan pofozni, de szinte olyan, mint újkorában. Vagy még jobb is – húzta széles vigyorra a száját. A farkaskép szemtelen kifejezést öltött.

- Aha – mondtam nagy bölcsen. – Akkor ezek szerint mától együtt lógunk?

- Ha már ennyi energiát fektettek bele az öregek… - váltottunk egy cinkos kacsintást. – Elvigyelek holnap a suliba?

- Megmentenéd vele az életemet! – hálálkodtam neki a mellkasomra szorított kézzel.

- Na, ez igazán könnyen ment, és ha már ilyen jól kijöttök egymással, ideje hazamenni – szólt közbe Jeff. – Örültem, Jackalyn.

- Jacky – emeltem fel a kezem. – Csak Jacky.

- Nos, csak Jacky, reggel érted jövök – nyomott egy cuppanós puszit az arcomra Chaz, mielőtt ellenkezhettem volna.

           

Kővé dermedve álltam a verandán és néztem, ahogy beszállnak az ütött-kopott pickupba. Ahogy eltűntek a kanyarban, magamhoz tértem, és lélekszakadva rohantam fel a szobámba. Lerúgtam a cipőmet, ledobtam magamról feleslegessé vált mellényemet, aztán kiástam a kicsomagolatlan bőröndjeim egyikének mélyéről titkos naplómat. Hasra dobtam magam az ágyon, és lázas lapozásba kezdtem. De csalódnom kellett. Háromszor is végiglapoztam az egészet, jó alaposan megnézve a leírásokat és képeket, de egyik sem hasonlított ahhoz a farkashoz, amit Chazre nézve pillantottam meg.

A hátamra fordultam, karjaimat a fejem alá tettem, lábaimat a falnak támasztottam. Vajon miféle lényt láthattam? És mit csináljak vele? Olyan könnyű volt otthon! Ha elém került egy lény, nem kellett magyarázkodnom, felmérnem, hogy veszélyes-e rám nézve, mert már akkor ismert, mikor átlépte a városhatárt.

De itt...

Itt minden más volt. Ha elmondom neki, hogy mi is ő valójában, még az is lehet, hogy kiszalad az államból rémületében! Vajon tudja, hogy micsoda? Vagy – és ez a valószínűbb – amint kiejtettem a számon, hogy farkas, egyszerűen elharapja a torkomat. Időm sem lenne elmagyarázni neki, hogy nem jelentek veszélyt, nem akarom felfedni a titkát, egyszerűen csak többet látok, mint más.

Újfent sóhajtottam egyet, gondolataim visszacsatangoltak Sheraf megszokott bárjába, az igazi életemhez. Akkor sem riadtam fel teljesen álmodozásomból, mikor apám felszólításának eleget téve lementem a konyhába vacsorázni. Szerencsére nem éreztem a számban más ízt, csak a limonádé és Devon egyetlen, évekkel ezelőtti csókjának édes kettősét, de tudat alatt akkor határoztam el, hogy a főzésről ezentúl én gondoskodom.

Joe-t könnyű volt kedvelni, hiszen nem beszélt feleslegesen, és nem is kérdezősködött. A vacsora végeztével kaptam tőle egy homlokcsókot, majd szó nélkül elvágódott a kanapén a nappaliban, és hamarosan már csak a meccs hangjai törték meg a ház csendjét.

Sietve lezuhanyoztam, titkos naplómat a párnám alá rejtettem. Sokáig forgolódtam álmatlanul, egyre csak az a komisz farkasvigyor járt a fejemben.

Holnap úgyis kiderül, győztem meg magam végül, mire öt percen belül elnyomott az álom.


* Korn - My Gift To You