A napok gyorsan pörögtek. Az autómmal természetesen óriási sikert arattam, mikor megérkeztem reggel, kisebb fajta csődület támadt a parkolóban. Mindenki meg akarta csodálni az én feltűnő kis járgányomat, és a suli fele akart hirtelen a legjobb barátom lenni.
De Chaznek igaza volt, a népszerűségem ahogy jött, olyan hirtelen el is illant, és a rengeteg rajongómból – mikor világossá vált számukra, hogy nem vagyok annyira hülye, hogy ne lássam át a szándékaikat – csupán fél tucatnyian maradtak, akik valóban a barátaim akartak lenni.
Ott volt a Terry-féle trió, velük már az első nap óta remekül megértettük egymást. Természetesen Stant sem tudtam távol tartani magamtól, de szerencsére elég hamar rájött, hogy ha a nyakamba szuszog, attól még nem fogom őt jobban kedvelni, így stílust váltott. Aztán ott volt az asszisztense, Pete, aki igazából semmi mást nem csinált, csak Stan után rohangált, intézte az ebédjét és gyanúm szerint olykor megírta helyette a leckéjét.
Na és persze Chaz. Igaz, vele külön utakon jártam, ellenszenvük Stannel kölcsönös volt, így ő nem is nagyon keveredett közénk.
Ültünk a szokásosnak mondható asztalunknál az ebédlőben, a levegő szinte felrobbant az esti bulit megelőző várakozástól. A lányok vadul kombináltak, hogy ki mit vesz majd fel, milyen legyen a hajuk és a sminkjük. Stan a szemeit forgatta a locsogásra, Pete pedig igyekezte lemásolni minden mozdulatát. Unottan piszkáltam a tálcámon lévő ételt, egyszerűen nem volt étvágyam. Chaz ellentmondást nem tűrően ismét megerősítette, hogy értem jön, és hogy szép legyek. Apám már se nem látott, se nem hallott a sok szervezkedés miatt, így azt hittem, megúszhatom a dolgot, de ma reggel neki is az volt az első, hogy a buliról kezdjen el fecsegni. És most a többiek is az agyamra mentek ezzel.
- Jacky! – súgta oda Stan, kicsit felém hajolva, hogy a többiek ne hallják. Kelletlenül hajoltam én is felé. – Te kivel jössz este?
- Nem hiszem, hogy hallani akarod a válaszomat – néztem rá keserű fintorral a szám szegletében.
- Ugyan már, megbeszéltük, hogy csak barátok vagyunk, nem? Miért zavarna akkor, hogy mással jössz? – nevetett fel tettetett jókedvvel.
- Chazzel.
- És hogy fogsz megbirkózni az árnyékával? – dugta be a képbe az orrát Amy.
- Sehogy. Együtt jövünk, de egy szóval sem mondtam, hogy együtt is leszünk. Chaz ragaszkodik ehhez a marhasághoz, én viszont nem vagyok hajlandó játszani a hülye játékait. Szóval Adana ha akar, tőlem egész nyugodtan rástartolhat.
- Mintha nem próbálta volna meg vagy százszor – terület el a gúnyos vigyor az arcán.
- És te kit viszel el, Stan? – kérdeztem vissza, megbökdösve vékony karját.
- Még nem hívtam el senkit – vetette oda mogorván, miközben igyekezett elhúzódni hegyes ujjam elől.
- Csak van itt egy lány, aki méltó a nagy Stanley Sparks figyelmére!
- Ejtsük a témát, jó? Amúgy sem lenne időm csajokra, exkluzív riportot fogok készíteni az estéről! Ez lesz az újság történetének legnagyobb dobása, és…
Egészen belelkesedett, ahogy fennhangon ecsetelte, milyen teendői lesznek majd az este folyamán. Elnéztem ezt a vékony, hórihorgas fiút, és legszívesebben beleborzoltam volna vékony szálú, ritkás, piszkosszőke hajába. Nem volt a lányok kedvence, ezt tudta magáról ő is, de mégis mindenkinek udvarolt, még ha aztán el is hajtották.
- Hello, srácok – szólalt meg egy bátortalan hang a hátam mögött.
Döbbenetet láttam a lányok arcán, pillanatnyi kínt átfutni Stanén. Hunyorogva fordultam meg, az ablakokon betűző napsugarak elvakítottak, lángoló vörös glóriával ajándékozva meg a mögöttem álló lányt.
Emily Gilles egyszerű, zöld hosszú ujjú pamut felsőt viselt, sötétkék farmerral és vékony, fekete mellénnyel. Ujjaival idegesen gyűrögette a kezében tartott mappát, arcán félszeg mosoly vibrált. Egyszerre próbált meg mindannyiuk szemébe nézni, de pillantása úgy repkedett az arcukon, mint részeg lepke a virágmezőn. Nem nézett rám, sőt. Feltűnően kerülte a tekintetemet.
- Szia, Emily – törte meg végül a kínos csendet Terry mereven. – Mi újság?
- Csatlakozhatok hozzátok? – nyúlt a közelben árválkodó szék után, hogy az asztalunkhoz húzza.
- Na persze, most, hogy Victort elnyelte a föld, jók leszünk mi is – morogta Amy megvetően.
A többiek helyeslően bólintottak a szőke lány felé, de senki sem utasította vissza Emilyt. Szégyenkezve ült le közénk, pillantását mereven az asztallapra szegezte. Ahogy őt néztem, újra megláttam a sápadt arcot a sajátja helyén, az árnyékot a szeme alatt. És azt a különlegességet, ami egyszer már megdöbbentett, és most sem tudtam betelni a teste körül kavargó halványsárga burok látványával.
Elpirult, ahogy észrevette, mennyire nyíltan bámulom.
- Emily, mondd csak, mi a helyzet van Nuysékkal? Egész héten csak Victort láttam, és most ő sincs itt. Csak nem elhúztak innen? – szólalt meg élesen Terry.
- Nem, szó sincs erről. Cecile és Trent csak lebetegedtek, de már jól vannak. Jöttek volna már suliba, de ugye ez a napsütés nem igazán tesz jót nekik – motyogta.
- És jöttök este ti is?
- Igen, azt tervezzük. Azt hiszem, még Alexék is eljönnek nosztalgiázni.
- Hát ez fantasztikus! – élénkült fel Amy. – Éppen ebben a pillanatban találtam ki, mit fogok felvenni!
- Kár erőlködnöd, akár pucéran is szaladgálhatsz előtte, akkor sem fog észrevenni – nevetett fel Terry.
- Mintha te nem epekednél… ööö… tudod, ki után. Én legalább beismerem – húzta fel az orrát.
- Én nem epekedek senki után! – hördült fel, göndör vörös-arany tincsei csak úgy repkedtek az arca körül felháborodásában. – Mit érdekel engem az a sápatag égimeszelő! Sokkal jobb pasim lehetne, már ha lenne bárki figyelemre méltó is ebben a porfészekben!
Egyszerre nevettünk fel, kivéve Emilyt. Előtte sem volt titok, mint ahogy senki előtt sem, hogy Terry bolondult egy időben Victorért, többször is egyértelműen a fiú tudomására hozta, hogy nem bánná a hangyányival több figyelmet, de sosem járt sikerrel. Igazság szerint Emily érkezéséig Victor egyetlen helybéli lányra sem nézett rá, ezért is nem értette senki, mi történt, miként nyűgözhette le egy szempillantás alatt az átlagos szürke egér a városka legjobb pasiját.
- Jacky Chazzel jön – bökte aztán oda Amy Emilynek.
- Ó, hát ez… igazán nagyszerű. Örülök neki.
- Miért fontos ez? – kérdeztem, farkasszemet nézve az asztalra könyökölő lánnyal.
- Lehetséges, hogy ezt a sztorit még nem mondtuk el neked? – nézett rám ártatlanná kerekített szemekkel, amikből csak úgy sütött a rosszindulat, főleg mikor Emilyre nézett. – Képzeld csak, mikor Emily megérkezett, nem csak Victor fejét, csavarta el, hanem Chazét is. Sokáig tartott, míg eldöntötte, ki is a megfelelő számára. Azt hiszem, akkortájt kezdett el Chaz azokkal a hülye motorosokkal lógni, mikor végül Victort választottad, jól mondom? – szegezte neki a kérdést egyenesen a feszengő lánynak.
- Nos, igazából már előtte is jóban voltak – lehelte.
- Na de a lényeg, hogy Chaz eléggé megviselt volt akkoriban, volt pár balhéja is, egyszer még Victorral is összeverekedtek. És képzeld…
- Amy, szerintem ennyi elég volt – szólt közbe Stan.
- Most mi van? Csak azt szeretném, ha Jacky ismerné a teljes történetet – rántotta meg a vállát.
- Majd az érintettek elmondják, ha akarják.
- Miért kell ennyire védened? – csattant fel. – Mindannyian tudjuk, mi történt, de mégis úgy ülünk itt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne! Fecsegünk a semmiről, mintha az a bizonyos fél év meg sem történt volna! Én még emlékszem, ahogy itt sóhajtoztál utána, mikor Victor nyakában lógott, de még akkor is, mikor aztán Chazt kezdte el szédíteni. Nem őket kéne utálnod, hanem ezt a kis senkit, aki miatt az egész suli felfordult! Ha ti annyira akartok itt bájologni, hát csak tegyétek, de én ebből nem kérek! – lökte hátra csikorogva a székét, majd indulatosan felmarkolta a jegyzeteit és nagy léptekkel kivonult az ebédlőből.
- Sajnálom, azt hittem, már túl van ezen – érintette meg Emily karját Stan.
- Nem, igaza van – borzongott meg az érintéstől, azonnal el is húzva a kezét. – Nem kellett volna ideülnöm hozzátok. Tényleg nem viselkedhetünk úgy, mintha semmi sem történt volna.
Láttam, ahogy egy könnycsepp gurult végig az arcán, miközben ránk sem pillantva magához ölelte a mappáját, és ügyetlenül felállt a székéről. Stan kivételével senkit sem érdekelt a távozása.
- Emily, várj! – kiáltottam utána hirtelen ötlettől vezérelve. Jelenlétét kulcsfontosságúnak kezdtem érezni, és itt volt a remek alkalom, hogy tisztázzak néhány dolgot. – Gyere, sétáljunk.
Nem húzta el a karját, mikor belekaroltam, és azt is hagyta, hogy kikormányozzam az udvarra. Mindenki megbámult bennünket, aki csak meglátta, hogy együtt sétálunk. Ahogy elnéztem a felénk irányuló tekintetet, szép kis csetepatéra számítottak.
Elsétáltunk a parkoló végéig, a hatalmas, csillogó fekete motorok felé. Most elhagyatottan álltak, gazdáikat mintha az udvar túlsó végében lévő padokon láttam volna henyélni. Elgondolkozva tekertem feléjük a fejemet. Talpig feketébe öltözött srácok voltak, az itteniekhez képest feltűnően barna bőrrel, feketének tűnő hajjal. Harsányan nevetgéltek valamin, miközben a lányokat méregették.
Elértük az udvar végét, ahol az iskola mögötti füves terület kezdődött. Szokatlanul jó idő volt, így leterítettem a dzsekimet a gyepre és lehuppantam. Emily mellém telepedett.
- Miért nevettél ki az első napon? – kérdezte, hangjában nyoma sem volt már az ebédlőben hallott alázatnak.
- Nem téged nevettelek ki, hanem egy számomra érdekes dolgot. Nehéz lenne ezt elmagyarázni, nem is szívesen tenném. Victor és te több szempontból is egymás ellentétei vagytok, de erről most nem beszélhetek neked.
- Victor… nagyon különleges fiú – mondta megválogatva a szavait. – De közel sem vagyunk annyira különbözőek, mint azt te gondolod.
- Ó, dehogynem – húztam féloldalas mosolyra a számat. – Nézd, Emily. Tudom, hogy én vagyok itt az új lány, meg mi közöm a dologhoz, de szeretném tudni, mi is történt valójában. Amy elferdített fecsegése helyett engem az igazság érdekel.
- Amy gyűlöl engem – sóhajtott fel. – Persze megértem őt is. – Tekintete megállapodott a heverésző rosszfiúkon, akik meglepő módon csöndben, és elgondolkozva figyelték kettősünket. Mikor aztán beszélni kezdett, a szemei mintha elfelhősödtek volna, hangja pedig fájdalmasan üressé vált. – Mikor megérkeztem Hansville-be másfél évvel ezelőtt, Stan és a lányok szinte azonnal a szárnyaik alá vettek. Nem volt könnyű elszakadnom anyámtól, de mikor megszületett a féltestvérem, döntenem kellett, hogy vagy a nappaliban alszom, vagy apámhoz költözöm. Én az utóbbit választottam, hiszen hamarosan nekem is majd a saját életemet kell élnem. Úgy fogtam ezt fel, mint egy előkészítőt a felnőtt létre. Azóta már százszor is megbántam, hogy betettem a lábam az államba, de ugyanakkor... – Keserű sóhaj szakadt fel a mellkasából, aztán folytatta. – Szóval jól indult az itteni életem, mondhatni beilleszkedtem a közösségbe, de aztán történt valami.
- Megjelent a képben Victor.
- Igen, Victor és a többiek. – Suttogva ejtette csak ki a szavakat, de az arca egészen átszellemült, ahogy rájuk gondolt. Tudta vajon? Tudnia kellett, hiszen szinte együtt élt velük, lehetetlen lett volna eltitkolniuk előle. De miért tették? Mi hasznuk származott ebből? Emily tovább folytatta. – Amikor először megláttam őket, már akkor tudtam, hogy egy napon egy leszek közülük. Tudod, ők nagyon különleges… emberek. Eleinte elkerültek, és Victorral is nagyon sok vitájuk volt csak azért, mert ő viszont nem akarta távol tartani magát tőlem. Alex, Victor nővére… akkor még ide járt, a végzős évfolyamba. A mai napig megtartja velem a három lépés távolságot… Nagyon csapongok, ne haragudj.
- Semmi baj, én ráérek – nevettem vele együtt.
- Nem baj, hogy mindjárt becsengetnek?
- A magam részéről nem vagyok kíváncsi Mr. Brown kiselőadására a DNS-párok kapcsolódásáról, úgyhogy ha te is benne vagy, napozhatunk tovább.
- Lógni akarsz? Nem lesz ebből baj? – kerekedett el a szeme.
- Én vagyok a diri lánya, ugyan ki merne piszkálni? – kacsintottam rá.
- Tényleg – kuncogott, majd kihámozta magát a mellényéből, és hanyatt feküdt a füvön. – Nos, bármennyire is ellenállt a család, vagyis inkább Alex és Trent, mi mégis egymásba szerettünk. Nem tudom, éreztél-e már olyat, hogy megláttad a másikat, és egyből tudtad, hogy ő a másik feled? Nálunk pontosan ez volt. Megláttam Victort, és egyszerűen tudtam, hogy egymásnak lettünk teremtve. Csodálatos hónapokat töltöttünk együtt, szinte repült az idő, mikor vele voltam. Aztán a dolgok egyik pillanatról a másikra elromlottak…
Elkomorodott a hangja. Vállam fölött hátrafordítottam a fejemet, hogy egy pillantást vethessek az arcára, de egyből meg is bántam. Emily csukott szemhéja alól csak úgy záporoztak a néma könnyek. Karjaival átfonta a mellkasát, és olyan erősen szorította magát, hogy azt hittem, ott helyben összetöri néhány bordáját. A burok remegni kezdett körülötte, gyönyörű vámpírarca a tébolyult sikoly maszkjává torzult.
Tétován érintettem meg a térdét, mire elutasítóan felemelte egyik mutatóujját. Elfordultam tőle, egyedül hagyva a lelkét marcangoló fájdalommal.
Táskámból előkotortam egy dobozos kólát, elpiszmogtam a kibontásával. Időm, mint a tenger, nem akartam siettetni Emilyt, a mondanivalója pedig túlságosan is fontos volt ahhoz, hogy mohóságommal elriasszam. A padokon henyélő fiúk egyike ekkor felállt, kinyújtóztatta zsibbadt tagjait, megmozgatta látványos izomzatát. Félrenyeltem a kólámat, ahogy megláttam a pompás fekete farkast nyújtózkodni a betonon. A gyönyörű fenevad felkapta a fejét fuldoklásomra, idegesen hegyezte a füleit. Három másik társa sietve ugrott mellé a padról, és most mind a négy farkas engem méregetett. Meg kellett támaszkodnom a földön, ujjaim a puha földbe mélyedtek, ahogy próbáltam kipréselni a tüdőmből a szénsavas italt, miközben nem tudtam levenni a szemem az elém táruló látványról.
Tehát mégis csak igazam volt, nem Chaz volt az egyetlen farkas a környéken. A falka ott állt tőlem csupán néhány méternyire. Kérdések milliói száguldoztak a fejemben, amikkel legszívesebben rájuk rontottam volna. Mik ők valójában? Miért vannak itt? Hogy működik ez a dolog? Mi közük a vámpírokhoz? Mi közük Emilyhez?
Éreztem, hogy a hátam mögött szenvedő lány a megoldás egyik kulcsa.
Az épületből kihallatszó csengő hangja végre elvonta rólam a fiúk figyelmét. Kelletlenül markolták fel a padról a holmijukat, és vonultak be a következő órájukra. Az ajtóból a vezetőnek tűnő fiú még egyszer visszanézett rám, fekete szeme égette az arcomat.
Emily légzése lelassult. Aggódva fordultam felé, de már elmúlt a rohama. Karját lefejtette magáról, és éppen egy zsebkendővel törölgette maszatos arcát.
- Ne haragudj – szipogta szégyenlősen. – Ha arra gondolok, mikor Victor nélkül kellett élnem, még most is olyan érzést vált ki belőlem, mintha a lényem egy nagy darabját tépték volna ki belőlem. – Kifújta az orrát, aztán hatalmas sóhaj kíséretében folytatta. – Azt gondolom tudod, hogy Victor családja Európából érkezett, egy olyan… közösségből, nevezzük így, ahol nagyon szigorúan veszik a szabályokat. Náluk még mindig vannak uralkodók, de legalábbis a többieknél sokkal befolyásosabb személyek, akik kényesen ügyelnek a közösség vérvonalának tisztaságára. Nem kellett sok idő, hogy a fülükbe jusson a kapcsolatunk. Még észbe sem kaptam, a küldötteik már itt is voltak. Soha nem féltem még úgy azelőtt, mint akkor éjjel. Négyen jöttek, olyan sebesen, hogy Victoréknak már nem volt idejük eltűntetni engem a házból. Ahogy beszéltek, amiket mondtak, ahogy rám villantották a szemüket… - megborzongott az emléktől, hangja suttogássá fakult. – Az egyiküket, a legfélelmetesebbet Lizeth-nek hívták. Mikor rám nézett azzal az angyalszerű arcával, miközben a szeméből sütött a gonoszság, legszívesebben elfutottam volna.
- Lizeth? – csaptam le szédülve a névre. – Milyen szokatlan név.
- Igen, gondolom ez is ilyen európai szokás, hogy furcsa neveket adnak a gyerekeiknek. Lizeth Da Carra. Ő és a testvére, Ivor jött el akkor este hozzánk a testőreikkel, hogy kérdőre vonjanak bennünket. Ők ketten ennek a közösséget vezető családnak a tagjai. Victor nagyon meg volt rémülve miattuk, és komolyan azt hittem, hogy meg fognak ölni, amiért beleütöttem az orrom a dolgukba. Mikor elmentek, Victor azonnal hazavitt, és nem is láttam napokig. Aztán… eljött hozzám… ott… hagyott… nem… szeret… ezt mondta…
Szavai érthetetlen makogássá sorvadtak, karjai ismét megindultak a mellkasa felé. Keményen megmarkoltam a csuklóját.
- Semmi baj nincs, Emily. Lélegezz mélyeket. Lassan, egyenletesen.
- Annyira fáj! – torzult el az arca. – Azt mondta, nem szeret! Hogy nem vagyok neki elég jó, és Lizeth-nek van igaza! És én tudtam, hogy ez így is van, tudtam, hogy egy senki vagyok hozzá képest, de mégis azt hittem, hogy a mese sosem ér véget.
- Ne sírj, minden rendben van – próbáltam csitítgatni. – Most már itt van veled, nem? Jóra fordultak a dolgok.
- Na igen – fújta tele a zsebkendőjét ismét. – Akkor este valami megszakadt bennem. Hosszú hetekig olyan voltam, mint egy élőhalott. Nem beszéltem senkivel, nem foglalkoztam semmivel. Gépiesen végeztem a dolgom, jártam iskolába. Éjszakánként alig aludtam, mert annak a délutánnak az emléke folyton az álmaimban kísértett. Látványosan romlott az állapotom, a végére már ijesztően sápadt és sovány voltam. Aztán egy nap beállított apám kollégájának a fia, és mintha újra kisütött volna felettem a nap.
- Chaz – morogtam.
- Igen – nézett rám félszeg mosollyal az arcán. – Barátok lettünk, pedig előtte talán ha két szót váltottunk… Szinte minden percet együtt töltöttünk, és így utólag belátom, hogy hiba volt annyira ragaszkodnom hozzá. Nagyon sokáig nem vettem észre, hogy az ő részéről a dolog kettőnk között több egyszerű barátságnál, és mikor rádöbbentem, már túlságosan kötődtem hozzá ahhoz, hogy egyértelműen elutasítsam. Közben megismerkedtem a haverjaival, Josh-ékkal, és ekkor szabadult el a pokol.
- Emiatt utál téged Amy? Josh miatt?
- Amy… Nos, hiszed vagy sem, Amyvel a legjobb barátnők voltunk egészen addig a pillanatig, míg Victor… tudod. Abban a félig halott állapotomban elmartam magam mellől mindenkit, és úgy emlékszem, belé rúgtam a legnagyobbat. Azt hiszem, az agyam megpróbál mindent kitörölni abból az időszakból – tárta szét a karjait bocsánatkérően. – Tehát szép lassan megszakítottam minden kapcsolatomat a külvilággal, kivéve Chazt és a társait. Amy azonban félreértette a dolgokat. Az, hogy mi állandóan együtt lógtunk, az ő szemében azt jelentette, hogy kikezdtem mindannyiukkal, és mikor Chaz és Josh nyilvánosan összeverekedtek a suli parkolójában, megerősítette a téveszméjét. Pedig mekkorát tévedett! Nos, ezt nem tudom, Chaz mennyire mesélte el neked, de ő és a haverjai egy elég zárt közösségben élnek. Ebbe a suliba is csak azért járnak, hogy ne szakadjanak el túlságosan a fiatalok a külvilágtól.
- Nem mesélt erről semmit. De találkoztam a nővérével, Lindával. Egészen egzotikus a megjelenése, de nem sikerült beazonosítanom, melyik népcsoportból származhatnak.
- Ezt majd inkább Chazzel beszéld meg – mosolygott rám titokzatosan. – A lényeg, hogy a kettejük közötti konfliktushoz nekem az égvilágon semmi közöm nem volt, de Amy mégis ezt szűrte le valami miatt. És igen, egészen addig fülig szerelmes volt Josh-ba, míg meg nem pillantotta Davidet, Alex férjét, de ez egy hosszú sztori, nem is tartozik a tárgyhoz igazából. Az viszont tény, hogy szerencsétlen véletlen volt csupán, hogy én is ott voltam akkor, de a pletyka megállíthatatlanul elterjedt. Pedig csak a saját vitájukat rendezték, esküszöm!
- Így lettél te a suli felforgatója...
- Ennél sokkal keményebb jelzőket is kaptam - húzta el a száját. - Hamarosan mindenki arról beszélt, hogy én miket művelhetek Josh bandájában, és mindenki meg volt győződve arról, hogy egyszerre vagyok mindannyiuk barátnője. Még gúnynevet is aggattak rám: Mindenki Emilyje. Aranyos, nem? Ez az időszak szerencsére nem tartott sokáig, és hamarosan már senkinek sem volt fura, hogy állandóan Chazzel és a fiúkkal lógok. Egyedül Amy volt még mindig megsértődve, és ahogy egyre szélesedett a kettőnk között nyílt szakadék, úgy távolodtam el a régi barátaimtól. A kegyelemdöfést az adta, mikor egy ködös, esős reggelen Victor megjelent az iskolában. Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem akkor. Ahogy magához szorított, az addig eltelt fél év egy csapásra semmivé foszlott minden bánatával és könnycseppjével együtt. Csak az számított, hogy végre megint együtt voltunk.
- És Chaz? Ő mit szólt ehhez az egészhez?
- Szegény Chaz – sóhajtotta. – Én tényleg nem akartam őt megbántani. Próbáltam meggyőzni arról, hogy csak azért, mert Victor visszatért, nekünk még nem kell megszakítanunk minden kapcsolatot, de hajthatatlannak bizonyult. Az a bizonyos verekedés, amiről Amy is beszélt, aznap történt, mikor Victor visszatért, és Chaz meglátott minket együtt. Ő csak meg akart védeni engem, mert szerinte minden bajom forrása Victor, meg a családja volt. Nem értette meg, hogy életem legcsodálatosabb dolga, hogy köztük lehetek. Szerintem még most sem érti.
- És soha, egyetlen percig sem éreztél úgy, mint ő? – kérdeztem csöndesen. Nem válaszolt azonnal, elmerült a gondolataiban.
- De. Azt hiszem, egy rövid ideig úgy éreztem, mellette ismét boldog lehetnék – mondta végül. – Victor szelleme azonban még akkor is ott kísértett, mikor Chazzel voltam. Hiszem, hogy jól cselekedtem, mikor végül visszautasítottam őt. Ennek így kellett lennie. Ezért is örültem meg, mikor együtt láttalak vele. Régóta nem láttam már úgy ragyogni a mosolyt az arcán.
- Mi csak barátok vagyunk – morogtam el a mondatot, amit szinte már jobban tudtam a saját nevemnél is.
- Ó, értem. Azt hittem…
- Hadd legyek akkor én is őszinte veled, Emily, ha már te így beavattál az életedbe. Én… szerelmes vagyok valakibe. Valaki másba. – Éreztem, ahogy elvörösödik az arcom. Ezt még soha, senkinek sem mondtam ki ennyire nyíltan.
- Ide valósi? – élénkült fel. – Vagy még Beverlyben ismerted meg? Ő is szeret? Hogy fogjátok ilyen nagy távolságból tartani a kapcsolatot?
- Állj, állj! – nevettem fel. – Szó sincs ilyesmiről. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy ő érez-e irántam bármit is. Eddig kétszer láttam csak, és egyetlen egyszer fordult elő, hogy beszéltünk. De azóta sem tudom kiverni a fejemből.
- Ismerős helyzet – bólintott. – Különleges embernek kell lennie, ha képes volt felkelteni a figyelmedet ilyen rövid idő alatt.
- Igen, nagyon különleges – sóhajtottam. – Fogalmam sincs, mikor láthatom őt újra, és hogy viszonozza-e az érzéseimet. Ha nem, akkor azt hiszem, soha nem leszek képes másra ránézni. De hagyjuk ezeket a nehéz témákat. Egy ilyen szép délelőttöt kár lenne elrontani sötét gondolatokkal.
Egy darabig némán ültünk egymás mellett. Egyre csak azon járt az agyam, hogy mit kereshetett itt a nővérem – mert én már csak így gondoltam rájuk, vérszerinti családomat pusztán a formaságok miatt szólítottam annak –, és hogy miért zavarhatta a Da Carrákat ennyire Emily és Victor kapcsolata. Mitől volt ez a lány ilyen különleges, hogy a Vérek Tanácsának egyik legbefolyásosabb nemzetsége saját vérét küldte el érte? És vajon hogyan kapcsolódtak van Nuysék hozzájuk? Annyi mindent nem tudtam még, annyi fontos kérdés volt még megválaszolatlan!
- Hamarosan vége az órának – szólalt meg végül.
- Nincs kedvem a spanyolhoz – fintorodtam el.
- Egyetértek. Szerintem mi egész jól meg fogjuk érteni egymást. Már ha a többiek hagyják.
- Amyékre gondolsz? Nem hiszem, hogy bármi közük lenne ahhoz, hogy én kivel barátkozom.
- Elég alattomos tud lenni, ha arról van szó.
- Ne izgulj emiatt, én sem teszem. Nem vagyok olyan szende, mint amilyennek gondol, és ha az utamba áll, kellemetlen meglepetések fogják érni! Na, bemegyünk? – álltam fel a földről, és kezdtem el összeszedni a cuccaimat.
- Persze – állt fel ő is, mozdulataiból ugyanúgy hiányzott a lelkesedés, mint az enyéimből.
Az udvar közben megtelt a napfényre vágyó diákok tömegével. Ahogy elhaladtunk pár lány mellett, rögtön összedugták a fejüket.
- Szerintem most az egész suli forrongani fog a hírtől, hogy mi mégsem téptük ki egymás haját – súgtam neki.
- Pedig nagyon bíztak benne, láttam – válaszolta hasonló hangerővel. – Azt is sejtem, hogy neked drukkoltak. Megnyugodott volna a kis lelkük, hogy végre valaki helyre teszi Mindenki Emilyjét. Figyeld meg, este mindenki árgus szemekkel fogja lesni, mi lesz, ha összetalálkozunk. Te Chazzel, én Victorral az oldalamon.
- Az vicces lesz – nevettem fel. Egy pillanatig velem nevetett, de aztán elkomorult a gondolatra.
- Talán mégsem. Ők még mindig nagyon utálják egymást.
- Nem csak miattad, igaz? – tettem fel a nagy kérdést visszafojtott lélegzettel.
- Nem. De erről nem beszélhetek.
Bólintva vettem tudomásul válaszát, majd elköszöntünk egymástól. Ő végigfutott a folyosón, mert a suli másik végén lévő termeknél volt az órája. A bámészkodó tömeg pillantása egy emberként fúródott a hátamba, szinte égetett. Nem törődtem velük. Megkerestem én is a termemet, levágódtam Chaz mellé, és fürkésző tekintetéről tudomást sem véve a tanárra meresztettem a szemem. Ólomlábakon vánszorogtak a percek.
