Alvajáróként vészeltem át a nap hátralevő részét. Fejemben mindegyre csak az kavargott, hogy nekiszögezem végre a kérdést Chaznek, majd sarokba szorítom ezt a Victort, és kiszedem belőle is az igazságot.
De hogy? Igazából ez az egy kérdés állt az utamba. Sorba vettem a lehetőségeket. Fizikailag semmi esélyem nem volt egyikük ellen sem, tehát a válaszok erőszakkal való kicsikarását ki is húzhattam a listáról. Amint elképzeltem, ahogy az átváltozott Chazt szorongatom, önkéntelenül is felnevettem. Gyorsan felkaptam a fejem, de szerencsére az aktuális tanárom – ha minden igaz, földrajzon ültem – annyira belemerült a tananyag ismertetésébe, hogy azt sem vette volna észre, ha becsapódik mellette egy meteor.
Szóval, ha birokra kelnék egy farkassal, vagy egy vámpírral, nem kétséges, ki maradna alul. Nem volt más ütőkártya a kezemben, csak a szóbeli lerohanás. Ha lenne elég időm, hogy elhadarjam a képességemmel kapcsolatos információkat, még azelőtt, hogy berágnának rám, akkor talán válaszokat is kaphatnék.
Felsóhajtottam. Túl sok ha, túl sok talán.
Mikor vége lett az órának, megkönnyebbülve láttam meg szamárfülesre gyűrt órarendemen, hogy már csak egy van hátra, a torna. Tökéletes alkalom arra, hogy egy kicsit átmozgassam magam, na meg hogy csiszoljak a haditerven.
Az öltöző felé tartva egy kisebb társasághoz csapódtam. A három lány kipirosodott arccal vihogott éppen valamin. Amint észrevettek, elhallgattak. Igyekeztem a legszebb mosolyommal megajándékozni őket. A vezérnek tűnő lány végre megkegyelmezett, visszamosolygott, és máris egy elképesztő locsogás kellős közepén találtam magam.
- És láttátok, milyen nevetségesen kapaszkodott a karjába?
- Az semmi, de ahogy állandóan bámulja, mint valami hűséges kiskutya…
- Csodálom, hogy még nem lógnak kocsányon a szemei!
- Most Emily Gillesról van szó? – szóltam közbe nagy bölcsen.
- Persze, ki másról? – mondta Terry, a kis trió hallgatólagos vezetője, hátrarázva dús, vörös csillogású szőke haját. – Mióta Victor hajlandó volt ránézni, azóta úgy viselkedik, mint egy idióta. Pedig hát nem egy nagy szám, nem is értem, Victor miért van úgy oda érte. Nevetséges.
- Ez a Victor… ki ez tulajdonképpen?
- Ő a legfurább srác az egész suliban – kuncogott Terry, mikor már az öltözőben voltunk. Hangja fojtottnak tűnt a fejét éppen eltakaró pólón keresztül.
- Az egész városban – helyesbített ugyanolyan hangnemben a fakószőke Amy.
- És a leghelyesebb is – tette hozzá elfúló hangon a sötétbarna hajú Lynette, az orgonasíp-trió legvisszahúzódóbb tagja.
- Az apja itt dolgozik a megyei kórházban, a város határában. Csak nemrég költöztek ide, előtte valahol Európában éltek. Ezt mondjuk el is tudom képzelni, mert olyan fura dolgaik vannak!
- Fura dolgok? – kaptam fel a fejem.
- Ja. Például hogy nem állnak szóba senkivel a testvérek, csak egymással. Na jó, meg Emilyvel, mióta rájuk akaszkodott. Aztán ott van az a dolog a napsütéssel. Állítólag valami örökletes betegségben szenvednek, ami miatt nem mehetnek a tűző napra, így abban a kábé három hétben, mikor itt nyár van, és tényleg eltűnnek a felhők az égről, felszívódnak.
- És a testvérei? Nem láttam körülötte senkit, csak Emilyt – kötöttem be az edzőcipőm fűzőjét.
- Na persze, mert a kis majom mindig ott sertepertél a nyomában, el nem távolodna tőle két méternél messzebbre! – gúnyolódott Amy, mire a többiek harsány nevetésben törtek ki. – Egyébként Victornak két testvére van, Alexandra és Trent. Alex már egyetemre jár, Trent pedig az ikertestvére.
- Ikrek? – visszhangoztam. Az lehetetlen.
- Kétpetéjűek, szóval nem is igazán hasonlítanak egymásra, leszámítva, hogy mindketten sápadtak, árnyék van a szemük alatt, ami ugyanolyan árnyalatú. Érdekes, most, hogy beszélünk róla, az egész van Nuys családnak egyforma barna szeme van…
- A lényeg - vette át a szót Linda –, hogy dr. van Nuys fantasztikus ember, a feleségével együtt. A saját három gyerekük mellett örökbe fogadták Cecile-t is, aki pedig együtt van Trenttel. Talán ez is olyan európai dolog. Aztán Alex hirtelen férjhez ment az egyetemen. Egyik nap még épp hogy csak elutazott oda, aztán egy héttel később már egy férjjel állított be.
- Hű, ha látnád a férjét, Davidet! – csicseregte mélyvörös arccal Amy. – Magas, eszméletlenül jóképű, és olyan izmai vannak…
- Szerintem akkor is Victor a leghelyesebb. Mikor a szemébe fújja a haját a szél, alig bírok megállj parancsolni az ujjaimnak, hogy ne kapjak oda.
- Ugyan már, Lyn, ha megállna most az orrod előtt, te meg sem tudnál szólalni, csak tátognál, mint egy hal! – nevetett fel Linda.
- Ez nem igaz – húzta fel az orrát.
- Hölgyeim, lesznek szívesek? – csattant fel egy határozott, kemény hang a tornateremben.
Egyszerre kaptuk fel a fejünket, és szaladtunk a többiekhez, akik a tanárnő köré gyűltek. A katonás Ms. Fletcher piros melegítőben, rövidre vágott hullámos, szőke hajjal igazított el minket, majd megkezdtük az órát öt kör futással.
Lemaradtam egy kicsit a többiektől, muszáj volt a hallottakon eltöprengenem. Egy ekkora vámpírcsalád már fenyegetést jelenthet bárki számára. Nem tudtam ugyan, hogy ezen a vidéken melyik nemzetség uralkodott, de azt egy percig sem hittem, hogy van Nuysék észrevétlenek maradhattak.
Különösen azzal az elképesztő szokásukkal, amire gyanakodtam.
Még New Yorkban hallottam kósza történeteket vámpírokról, akik megtagadták természetüket és soha többé nem ittak emberi vért. Kizárólag állatokból, a legaszkétábbak pedig szintetikus vérrel táplálkoztak. Egyszer láttam is egy ilyet, amint ott ült két asztallal arrébb és hosszú, talpas pohárból itta a palackozott vért.
A futás végeztével a tanárnő két csapatra osztott bennünket. Röplabda következett. A Page-ben én voltam a veretlen csapat kapitánya, így nem okozott különösebb gondot a játék. Az ellenfél csapatában, pont velem szemben azonban az egyik lány meglepetést okozott, mikor – az amúgy védhetetlen – szervámat magasra ugorva lecsapta. Épp hogy félre tudtam ugrani a száguldó labda elől, ami a deszkák hangos recsegésétől kísérve csapódott a tornaterem padlójára.
Dühösen néztem vele farkasszemet, és ahogy megláttam fekete haját, és még feketébb szemeit, hirtelen megvilágosodtam.
Gyanakvásom az aszkéta emlékével bizonyítást nyert. Annak a vámpírnak is barna szemei voltak, szemben a hagyományos táplálkozásúak világító kék szemével!
Vegetáriánus vámpír. Összerázkódtam még a gondolatától is.
A fekete szemű lány kihívóan felvonta az egyik szemöldökét, kezét csípőre vágta. Nekem sem kellett több, kikaptam az éppen szervához készülődő Sue – azt hiszem, ez volt a neve, mintha láttam volna már spanyolon – kezéből a labdát, és teljes erőmből a háló másik oldalára vágtam. Akár egy párduc, úgy vetődött érte, és legnagyobb döbbenetemre épp az utolsó pillanatban sikerült neki a labdát a levegőbe pöckölnie.
Élet-halál harcba kezdtünk, észre sem véve, hogy a többiek lassan kiszivárogtak a pályáról, és már csak ketten maradtunk, egymást fixírozva. Számtalanszor vágtuk egymásba a labdát, számtalanszor csúsztunk hason, csak hogy megmentsük a pontot. Úgy járkált a háló másik oldalán, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Mikor a labda egy félresikerült passztól megállt a háló tetején, és szédítő imbolygásba kezdett, egyszerre ugrottunk érte. Összekoccant a fejünk, ugyanabban a pillanatban pedig megszólalt Ms. Fletcher sípja. Az állás döntetlen lett.
A tanárnő el volt ragadtatva. Sosem látott még két ilyen őstehetséget, lelkendezett. Nekünk mindenképpen részt kell vállalnunk az iskolai röplabda csapatban. A többiek mind körénk gyűltek, izgatottan latolgatták a megyei döntőbe való bekerülésünk esélyeit, de én meg sem hallottam őket. Egyre csak abba a lángoló fekete szempárba meredtem.
Biztos voltam benne, hogy fontos dolog történt az imént, de nem leltem rá magyarázatot.
Az öltözőben kimerülten rogytam le a padra. Rég volt már, hogy ennyire lendületesen kellett játszanom, és most minden izmom olyan volt, mint a kocsonya.
- Jacky, elképesztő voltál odabent! – áradozott Terry. – Ha tényleg beszállsz, meg sem állunk az állami döntőig!
- Ki volt az a lány a másik csapatban?
- Adana Baines. Egy pszichopata. Folyton az erdőben lófrál, mindene a futás meg a régi autók bütykölése. És fülig szerelmes Chester Leelandbe – tette hozzá sokatmondó pillantások kíséretében.
- Mi közöm nekem ehhez? – néztem rá meghökkenve.
- Ugyan már, nem vagyok vak! Egész nap együtt lógtatok, reggel vele jöttél, ne akard bemesélni, hogy csak barátok vagytok!
- De mi tényleg…
- Hogyne, persze – fojtotta belém a szót sejtelmesen vigyorogva. – Akkor most is csak azért áll ott a bejáratnál téged bámulva, hogy lássa, a barátja túlélte-e a tesiórát, mi?
Az ajtó felé néztem, és tényleg. Chaz lazán a falnak támaszkodva állt, és barna szemeivel engem keresett a tömegben. Majd egy teljes fejjel volt magasabb a többieknél, így nem kellett sokáig keresnie. Odaintettem neki, mire az átkozott farkas vigyorogni kezdett.
- Csak elfuvaroz ma, ennyi az egész. Anyám azt ígérte, estére már megérkezik a kocsim, így nem lesz szükségem Chaz sofőrködésére. És különben is, hazafelé menet elmegy a mi házunk előtt is. – magyarázkodtam.
- Tiszta sor – bólintott Terry komolyságot erőltetve magára, bár fuldokolt a nevetéstől. – Bár jöhetnél apáddal is, végül is ez a munkahelye.
- Megőrültél? – horkantottam fel. – Már így is elég ciki a diri lányának lenni, hát ha még együtt is jönnénk…
- Vérciki lenne – értett egyet. Arca egyre jobban elsötétült a visszatartott nevetéstől. – Még jó, hogy itt van Chaz.
- Elképesztő vagy – vetettem oda neki sértődötten, aztán faképnél hagytam. Még akkor is hallottam csengő kacagását, mikor kiléptem az udvarra.
- Mi volt ez? – kérdezte a nyomomba szegődött sofőröm.
- A lányok kitalálták, hogy mi járunk – morogtam.
- Micsoda szörnyű gondolat! – kiáltott fel drámaian.
- Ne kezdd te is!
- Csak viccelek, Jack, nyugi. – tette a vállamra a kezét. Forróbb volt, mint egy átlagos emberé.
- Ne hívj Jacknek. Nem vagyunk már gyerekek.
- Ahogy akarod. – vonta meg a vállát, miközben kinyitotta nekem a kocsiajtót.
Szüntelenül fecsegett, míg bemásztam az ülésre, és akkor sem hallgatott el, mikor az egyik kérdésére egyszerűen elfelejtettem válaszolni. Kavargott a fejem a mai információ-áradattól, és nem segített a rendszerezésben, hogy egy dumagép ült mellettem.
- Hallod, amit mondok?
- Mi van? – kaptam fel a fejem, mikor megbökte a térdemet.
- Azt kérdeztem, hogy jössz-e jövő hét pénteken a buliba. Akkor tartják a suli alapításának százötvenedik évfordulóját, a fél város ott lesz. Neked sem ártana, hogy megismertesd magad az emberekkel, ha nem akarod, hogy mindenki úgy tekintsen rád, mint a diri lánya.
- Sulibuli. Remek – morogtam.
- Nyolcra érted jövök majd. Csípd ki magad.
- Ennek nagyon randiszaga van. Sosem mossuk le magunkról, hogy együtt vagyunk – húztam el a számat, miközben kikecmeregtem a kocsiból.
- Hát aztán? – vonta meg a vállát. – Hadd higgyék csak! Különben is, akár még randizhatnánk is, nem igaz?
- Ez nem randi! – kiáltottam be az ablakon, de csak nevetett, aztán gázt adva elhajtott. – Nem randi – füstölögtem tovább magamnak.
A házba érve ledobtam a táskámat a konyhában, majd nekiláttam vacsorát főzni. Nem láttam apám kocsiját a garázsban, így valószínűleg már most az előkészületekkel bajlódik. Ha hazaér, éhes lesz, nyűgös, én pedig azt akartam, hogy békén hagyjon. Anyám mindig arra tanított, hogy a férfiaknak a legegyszerűbben – persze a szexet leszámítva – egy nagy szelet hússal lehet befogni a száját, ezért kivettem a hűtőből egy darab marhát. A kéttenyérnyi szeletet jó alaposan bedörzsöltem sóval és borssal, majd vastagon bekentem mustárral és belöktem a sütőbe. Zöldségeket pároltam hozzá, meg krumplit sütöttem.
Mire félig megsült a hús, csorgott rólam a verejték. Egy ócska gumival kötöttem össze a hajamat, a copfból persze kiszabadult néhány tincs. Épp a fülem mögé próbáltam tűrni, ami nem ment egyszerűen olajtól síkos ujjaimmal, mikor csöngettek. Kinéztem az ablakon, és meglepődtem, hogy máris besötétedett. Ilyen korán? Hány óra lehet?
Türelmetlen kopogás húzott vissza ismét a valóságba. Bosszúsan töröltem meg a kezemet egy darab papírtörlővel.
- Megyek már! – kiáltottam ingerülten, mikor ismét kopogtak, most már jóval erősebben. Feltéptem az ajtót, mire az előtte álló fiatal srác megszeppenten ugrott hátra. – Segíthetek? – vakkantottam.
- Én… meghoztam az autót – dadogta.
Félrelöktem az útból, ahogy felsikkantva az örömtől kivetettem magam a verandára. Nem ért csalódás, az út mentén ott állt az én gyönyörűséges, tűzpiros cabrio Minim. Összecsaptam a tenyeremet, ahogy nevetve körbetáncoltam a földbe gyökerezett lábbal álló futárt.
Hirtelen megéreztem a mustár csípős illatát terjengeni a konyha felől. Elkerekedett a szemem, de már rohantam is befelé, mielőtt még a szaftosnak szánt húsból csak valami megfeketedett cipőtalp marad. Szerencsém volt, időben érkeztem. Gyorsan kikaptam a tepsit a sütőből, a felszálló pára az arcomba csapott. Potyogtak a könnyeim.
- Én akkor elmennék, ha nem baj – jelent meg a konyhaajtóban a futár.
- Ó, elnézést – hebegtem félvakon. – Egy pillanat, máris adom, itt kell lennie valahol… - tapogatóztam a táskámban lévő pénztárcám után.
Anyám arra is megtanított, hogy ne csak az ostort ismertessem meg az alkalmazottakkal, hanem a cukros kosarat is, ezért bőséges borravalót adtam neki. Hálásan mosolygott rám, és még akkor is elégedettnek tűnt, mikor beszállt a rá váró autóba a társa mellé.
Tizenhatodik születésnapomra kaptam ezt a kocsit tőle. Úgy gondolta, megfelelő játékszer lesz egy szeleburdi csitrinek, ugyanakkor megfelelően szimbolizálja a társadalmi pozíciónkat is. Ez a része engem már nem érdekelt, hiszen pompásan mutattam a volán mögött, és a Page közönsége tátott szájjal csodált meg mindkettőnket. Na igen, az állandó napsütésben tökéletes volt, de vajon mi hasznát veszem majd itt, az örökös esőben?
Álmodozva kezdtem el pakolászni a konyhában. A bejárati ajtót nyitva hagytam, hogy néha egy-egy pillantást vethessek az én drágaságomra, felidézve ezzel megannyi édes emléket. Nem tudtam, és nem is akartam kiverni a fejemből azt az éjszakát, ahova minduntalan visszakalandoztak a gondolataim. Bármerre néztem, Devon arca köszönt vissza, és bárkire is néztem rá ezek után, mindig kevesebbnek láttam.
Pedig hát, ha őszinte akartam lenni magamhoz, nem ígért semmit. Nem bíztatott, csak elmondta, mit üzent nekem a jövendőbeli apám, és megkaptam tőle a jelet.
Elhúztam a vastag óraszíjat, hogy újra elgyönyörködhessek a csuklómat díszítő bélyegben. Ha rajtam múlott volna, magasra tartott kézzel járkáltam volna és mindenkinek elbüszkélkedek azzal, mi is vár rám, ki is leszek hamarosan. De Devon határozottan megtiltotta, hogy bárkinek is beszéljek erről, beleértve a saját fajtáját is. Ezzel ugyan nem értettem egyet, de mikor kiejtette a szavakat, mintha megolvadt volna körülöttem a világ, az egész testem tűzben égett, és nem érdekelt semmi, csak hogy teljesíthessem a kérését.
Sokat töprengtem már azóta ezen. Képességemnek köszönhetően nem csak átláttam az álcájukon, hanem azt is láttam, miféle erővel rendelkeznek. Először nem sejtettem, mi az, amit a valódi arcuk felett látok lebegni, de ez az eset vezetett rá. Lám, ezt is neki köszönhetem.
Sheraf bárjában sokféle lénnyel találkoztam már, de a legerőteljesebb képességekkel mégis csak a vámpírok rendelkeztek. Az, hogy a démonok miféle sötét varázserővel bírtak, sosem érdekelt, hiszen az ő erejük valami szörnyű alku tárgyát képezték egy olyan hatalommal, melyet ők maguk is féltek, és csak rettegve mertek beszélni róla.
A vámpírok viszont…
A legtöbbjüknek egészen gyenge képessége volt csak, ami szinte mindenkire jellemző volt amúgy is. Gyorsaság, erő, kifinomult érzékek.
Aztán ott voltak azok, akik képesek voltak a körülöttük lévő dolgokat befolyásolni. Ismertem például egy olyan nőt, aki uralma alá hajtotta a tüzet, és olyat is, aki gond nélkül mozgatni tudta a fémből készült tárgyakat. Másoknak sikerült leküzdenie a gravitációt, és ha akarták, körberepülték a világot, vagy ahogy ők nevezték, levitáltak.
A legerősebb vámpírok azonban kétség kívül azok voltak, akik a körülöttük lévőket tudták befolyásolni, legyen az akár élő, akár holt.
Devon közéjük tartozott. Az ő képessége az volt, hogy az érzelmek irányításával manipulálni tudta kiszemeltje elméjét, és ezáltal bármire rá tudta venni.
Ezért nem szóltam én sem arról, mi történt akkor. Ám valahogy a többiek mégis tudták, de legalábbis tudtak valamit. Nem kerültek el teljesen, de már nem is volt annyira közvetlen a viszony. Egyfajta kényszeredett tiszteletet mutattak felém, és számomra érthetetlen módon, tartottak is tőlem.
Hogy mindez miért történt, csak az elutazásom előtti utolsó éjszakán derült ki.
Természetesen Sheraf volt az egyetlen, aki hajlandó volt megválaszolni a kérdésemet. Ő világosított fel, hogy Devon a Da Carrák végrehajtója volt. Az ő feladata volt a kiszemelt új tagok felkeresése és Carragénába való szállítása. De ugyanúgy ő volt az, aki elsimította a vitás kérdéseket és világossá tette a család érdekeit, ha arra volt szükség.
Megborzongtam, és nem tudtam eldönteni, hogy a nyitott ajtón keresztül beólálkodó hűvös levegő egy makacs fuvallatától, vagy attól a veszélyes, és egyszersmind tagadhatatlan ténytől, hogy szerelmes voltam egy vámpír gyilkosba, aki ráadásul a hamarosan elkövetkező új életemben a szolgálóm is lesz.
- Jacky, te hagytad nyitva az ajtót? – törte meg hirtelen apám fojtott hangja a ház csöndjét.
- Igen, apa, nyugodj meg, nincs semmi baj – sóhajtottam, majd kihúztam a kezem az időközben jéggé dermedt mosogatóvízből. – Itt vagyok a konyhában.
- Látom, megérkezett a kocsid – kiabált még mindig az előszobából, tompa puffanás jelezte, ahogy megbotlott a rongyszőnyegben. – Ezek szerint már nincs szükséged Chazre. Kár, kedvelem őt.
- Apa! – hördültem fel.
- Ugyan már, nincs ebben semmi rossz. Jeff nemrég hívott, és elújságolta, hogy együtt jöttök majd pénteken. Örülök neki, komolyan!
- Jaj, hagyjál már. Mi csak barátok vagyunk – morogtam.
- Mit főztél? – váltott témát hirtelen.
- Húst.
- Megsértődtél?
- Hagyjuk ezt, jó? Ma hirtelen mindenki azzal fáraszt, hogy Chaz így, meg Chaz úgy, de azt senki nem kérdezi meg, hogy én mit szólok az egészhez! – csattantam fel.
- Jó, rendben, mit szólsz ehhez az egészhez? – emelte fel védekezően a kezeit.
- Semmit. Mint már mondtam, barátok vagyunk. És kérlek szépen, ne erőltesd rám ezt a dolgot. Jeff lehet a legjobb barátod, de ne kelljen nekem is tovább vinni a hagyományokat, oké?
- Ám legyen. Ha csak haverok vagytok, nekem az is jó, lényeg, hogy ne érezd magad rosszul itt.
- Nem fogom, hidd el – húztam magabiztos mosolyra a számat. Felvonta a szemöldökét válaszul.
Kitálaltam a vacsorát, majd asztalhoz ültünk. Némán forgattam a húst a számban. Joe évezettel habzsolta, de én ezzel az erővel akár fűrészport is rághattam volna, nem éreztem az ízét. Kavargott a fejem, az elmúlt két nap eseményei kusza szilánkok voltak agyam kaleidoszkópjában.
- Apa – szólaltam meg végül. – Te milyennek látod Adana Bainest?
- Miért? – nézett rám gyanakvóan, én pedig igyekeztem minél semlegesebb képpel viszonozni a pillantását.
- Á, semmi különös, csak Ms. Fletcher azt szeretné, ha mindketten beszállnánk a röplabda csapatba.
- Ó, értem. Nos, túl sokat nem tudok róla mondani. A tanulmányi átlaga kiváló, minden órán maximális teljesítményt nyújt, de elég visszahúzódó. Ahogy meg tudom ítélni, nem igazán vannak barátai, legalább is a lányok között. Inkább a fiúkkal szokott együtt lógni, leginkább Josh Martinnal, meg a bandájával.
- Ki az a Josh Martin? – kérdeztem vissza automatikusan.
- Nos, Josh az iskola fenegyereke, ha mondhatok ilyet. Nem láttad a csillogó motorokat a parkolóban? Jól tanulnak, ilyen téren nincs is velük semmi gond, de igazi bajkeverő az összes. Én a helyedben…
- Tudom, nem fogok barátkozni velük – motyogtam.
Csend ereszkedett közénk. Én gépiesen lapátoltam be a vacsorámat, Joe ezzel szemben az utolsó borsószemig elpusztított mindent. Már a sörét itta a nappaliban, mikor zavart torokköszörülése megállított a szobámba felfelé menet.
- Ami Adanát illeti… nos, bevallom, egy kicsit ideges lettem, mikor róla kérdeztél. Azt hittem, összetűzésbe keveredtél vele, tudod, Chaz miatt.
- Mondták a lányok a suliban, hogy mi a helyzet – húztam el a számat. – Ezért is nem értem, miért akarsz még te is összeboronálni minket. Ha már te is veszélyesnek tartod ezt a lányt…
- Nem azt mondtam, hogy veszélyes, csak nem szeretném, ha bármi bajod esne. Adana már régóta szerelmes Chazbe, de a fiú azon kívül, hogy összehaverkodtak, nem mutatott felé érdeklődést. Adana már Emilynek is megkeserítette az életét, nem örülnék neki, ha te lennél a következő.
- De azért randizgassak Chazzel, mi? – horkantottam fel gúnyosan.
- Te ügyes lány vagy, meg tudod védeni magad – vigyorgott rám.
- Nos, erre nem lesz semmi szükség. Nem lesz itt semmiféle randi, csupán együtt lógunk. Jó éjt, apa! – húztam fel az orrom, majd felszegett fejjel megmásztam a lépcsősort.
Apám nevetése még akkor is a házban keringett, mikor hasra vágtam magam az ágyon és álomtalan alvásba menekültem.
