Nem akartam felkelni, pedig a Nap már magasan járt az égen. Még félálomban hallottam, hogy Joe morgolódik a földszinten, először azért, mert nem tudta elsőre beletűrni a nadrágját a gumicsizmába, aztán meg azért, mert nem volt elég feszes a horgászzsinór, de végül felbőgött a Cherokee motorja, és újra halotti csönd szállt a házra.
Sóhajtva gyűrtem a párnát a fejem alá, karjaimmal pedig megragadtam az ágy támláját. Újra és újra lejátszódott nyitott szemeim előtt a tegnap esti jelenet, de bárhogy is gondolkoztam, nem láttam meg, mi késztette Chazt erre a kurta-furcsa menekülésre. Őszinte voltam, mert úgy éreztem, bízhatok benne, és ugyanezt vártam volna el tőle. Eszembe sem jutott, hogy ez lesz a vége.
Ellenségek? A szó, a hangja, ahogy kiejtette, tőrdöfés volt a szívemben.
Addig tartottam a karomat ebben a kifeszített pózban, míg el nem kezdett zsibbadni a vállam. A fizikai fájdalom segített, hogy elterelje a gondolataimat egy sokkal rosszabb, sokkal alattomosabb fájdalomról.
Ez a fájdalom ugyanakkor felvetett egy igencsak furcsa kérdést. Miért viselt meg ennyire Chaz távozása? A válasz akár egyszerű is lehetett volna, de nem volt értelme. Nem. Nem lehetett értelme! Hiszen szinte nem is ismerem. Nyurga, esetlen kölykök voltunk, mikor utoljára találkoztunk, akkor is inkább csak muszájból haverkodtunk. De mégis…
Felnyögtem, ahogy egy hirtelen mozdulattal a fejemre húztam a takarómat, és nem csak a vállamba nyilalló fájdalom miatt. A bennem kavargó érzések kezdtek rossz irányba fordulni. Bele sem mertem gondolni, hogy mindez mivé fajulhatna, ha rálépnék az ösvényre, amire pedig egy halk, de annál bosszantóbb hangocska a lelkem mélyén sivalkodva terelni akart.
- Csönd legyen! – utasítottam rendre fennhangon az árulót, de egyre csak ott gúnyolódott.
Hogy legalább elnyomjam egy kicsit, kitapogattam az éjjeliszekrényen a lejátszómat, a fülembe raktam és a még éppen elviselhető tartományig tekertem a hangerőt. Ez segített. Hamarosan nem vert már semmi más visszhangot bennem, csak az üvöltő zene – és a gyomrom korgása.
Kelletlenül rúgtam le magamról a takarót. Ujjaimmal végigszántottam a hajamon, laza lófarokba kötöttem, majd belebújva papucsomba lecsattogtam a konyhába. Kifejezetten hálás voltam a hétvégéért, főként pedig azért, mert ez Joe pecás hétvégéje volt, vagyis csak másnapra vártam vissza.
Két nap egyedül. Két nap, hogy letisztázzam magamban a történteket.
Oda sem figyelve tömtem magamba a reggeli müzlit. A konyhapultnak támaszkodtam, miközben csak bambultam kifelé az ablakon. A Nap már magasan járt a fák felett, szikrázott a fényében az éjszakából visszamaradt nedvesség. Valami miatt ettől ismét csak az elmúlt este eseményei jutottak az eszembe. A levegő reszketése, mikor Chaz átalakult, az őt körbevevő ragyogás képei úgy suhantak át az agyamon, mint a szellő odakint a levelek között.
Megkeseredett a számban a falat. Kiöntöttem a maradékot a csapba, gyorsan elmostam a tálkát, aztán felrohantam az emeletre. Még mindig volt egy táskám, amit nem pakoltam ki, abban tartottam a legritkábban használt, féltve óvott kozmetikai kincseimet. Kihúztam az ágy alól és könyékig elmerültem benne, egy különleges alkalmakra tartogatott tusfürdő után kutakodva. Türelmetlenül tologattam félre a kisebb vagyont érő tégelyeket, mire végre megtaláltam, amit kerestem. Nagy büszkén magamhoz szorítottam és átvonultam a fürdőbe.
Örültem, hogy Joe nem volt a házban. A fürdőszobai tartózkodásaimat, le mertem volna fogadni, stopperrel mérte, és ha szerinte túl sok vizet használtam el, már feltűnően nagy zajt csapott odalent. Most viszont én voltam az úr, és legalább fél órát álltam a záporozó langyos vízsugár alatt.
De hiába kentem át magam kétszer is a megoldásnak hitt tusfürdővel, hiába mostam hajat ezredszer is, a fejem tetején kopogó vízcseppek nem törölték ki marcangoló gondolataimat. Sóhajtottam, aztán elzártam a csapot, elhúztam a zuhanyfülke ajtaját, szabadjára engedve a bent rekesztett párát. Dideregve nyúltam a törülközőm után és tekertem magamra, nedves lábammal vaksin tapogatóztam a papucsom után a sűrű gőzben. Mikor nagy nehezen megtaláltam, a mosdókagylóhoz léptem és letöröltem a tükörről a párát, de a nedves fürtök alól egy világító kék szempár meredt rám.
- Te meg mit nézel? – sóhajtottam a képmásnak.
- Kivel beszélgetsz? – szólalt meg egy simogató hang az ajtó felől.
Összerezzentem, ahogy meghallottam a rejtett gúnyt ebben a hangban. Megkapaszkodtam a mosdó szélében, a fejemet jobbra fordítottam, csak hogy aztán összehúzott szemmel bámulhassam a hanyagul az ajtófélfának támaszkodó Victort. Szabályos, krétafehér arcára árnyékot vetett az ablakon beszűrődő napfény, tökéletes ívű szemöldöke alatt élénken csillogott barna szeme. Érzéki szája sarkában lusta mosoly vibrált.
- A lelkiismeretemmel, ki mással? – morogtam zavaromban.
- Vicces. Csak nem történt valami tegnap este? – fonta karba a kezeit a mellkasa előtt. – Úgy elviharzottál, már azt hittük, rég az államhatár felé tartasz.
- Kit takar ez a „hittük”? – vontam fel az egyik szemöldökömet.
- Ó, csak a testvéreimet és engem. Elég… érdekesnek találtunk, ha mondhatom ezt így – kuncogott.
- Érdekesnek? – visszhangoztam, majd elengedtem a mosdót és kihúztam magam. – Azt hiszem, nem szolgáltam rá a kitüntető figyelmetekre semmivel sem. Akkor mégis minek köszönhetem a látogatásodat?
- Fura lány vagy te, Jackalyn. A legtöbb ember azt kérdezné meg, hogyan jutottam be a házba, vagy hogy mióta ácsorgok az ajtóban, sikoltozna esetleg egy kicsit, megpróbálna elszaladni. De te csak állsz itt nedves hajjal, egy falatnyi törölközőbe csomagolva, és igyekszel szalonokba illő társalgást folytatni velem.
- Neveltetés kérdése – vontam meg a vállam. – Ott, ahonnan én jöttem, ez alapvető elvárás mindenkitől. De még mindig nem kaptam választ.
- Nincs ebben semmi ördöngősség. Te vagy itt az új lány, vagy nem? Mindenki téged akar megismerni, mindenki a te barátod akar lenni.
- Nekem nem úgy tűnik, mintha mindenki velem akarna barátkozni, és különben is, már két hete itt vagyok.
- Ez igaz. Akkor vegyük úgy, hogy a mi családunk ilyen lassan érő típus. Meglehetősen… más életritmusunk van, mint a többieknek. Fogjuk erre.
Keresztbe fontam a karomat a mellem alatt, és félredöntött fejjel meredtem az arcába. A szája szegletéből egy pillanatra sem tűnt el a vibráló félmosoly, a tartásából pedig egyértelműen az sugárzott, hogy mulat rajtam. Igazi arca azonban gyanakodva méregetett, és szinte éreztem, ahogy elméjével kinyúl, hogy az enyémben kotorásszon – mindhiába.
Ahogy ott álltunk egymással szemben, óvatosan kerülgetve a témát, ami miatt valójában eljött hozzám, hirtelen megvilágosodtam. Bár tudtam, hogy áruló szerelmem nem lett volna képes rá, hogy felfedje a titkom, az a vörös deszka, Cecile, a képességével annyit kideríthetett rólam, hogy fontos vagyok, talán veszélyes is. Ezért volt most itt, és még véletlenül sem a két szép szememért.
- Tudod mit, Victor? Ismerjetek meg! Jól fogunk szórakozni, ezt garantálom.
- Lekötelezel – hajtotta meg kecsesen a fejét. – Hétfőn találkozunk.
Bólintottam csupán, de a szempillantás alatt, amíg a mozdulat tartott, ő kámforrá vált. Nagyot sóhajtottam, aztán komótosan elkezdtem a fejemet az ajtófélfának ütögetni. Mire volt ez jó? Miért nem pattintottam le úgy, ahogy azt kellett volna? Matteos azt akarta, hogy a csatlakozásomig ne kerüljek kapcsolatba senkivel a fajtából, erre mit csinálok? Normális vagyok én?
Az első könnycseppeket észre sem vettem. Csak amikor elhomályosodott előttem a kép, akkor kaptam az arcomhoz, és meglepetten tapasztaltam, hogy már az államról csöpög a sós lé. Sietve lemostam magamról, végigdörzsöltem a hajamat egy törölközővel, és úgy, ahogy voltam, a szobámba rohantam. Kapkodva öltöztem fel, nem figyeltem, mit húzok magamra, annyira vágytam a szabadba, az erdőmbe, el a fojtogató légkörből.
Mikor végre kicsaptam a hátsó ajtót és egyre közelebb értem a fák hívogató, komor sorfalához, csak akkor csillapodott kissé a rám törő pánik. Tudtam, mi váltotta ki belőlem, és ez volt a leginkább félelmetes.
Sírtam. Már megint.
Mióta Hansville-be jöttem, meg sem tudtam volna már számolni, hányszor kapott el a bőgés. Egész életem során csak párszor keveredtem olyan helyzetbe, amiből nem láttam más kivezető utat, és az utolsó emlékem erről még New York előttről származott. Azóta is élesen élt bennem a kép, ahogy ott álltam az iskolaudvaron, világos fürtjeim kócosan lógtak ki a kibolyhosodott szürke sapka alól, ökölbe szorított kezemet pedig igyekeztem minél szorosabban a testem mellett tartani. A körülöttem álló lányok kézen fogták egymást, és körbe-körbe szökdécseltek, úgy dalolták gúnyversüket. A refrént mindig harsány kacagás követte, és utána egyikük mindig taszított rajtam egyet. Emlékeztem, mennyire vágytam arra, hogy legalább egy tanító észrevegye, mi történik, de senki sem figyelt ránk, engem pedig lassan, de egyre biztosabban öntött el a kétségbeesés és a szégyen. Az arcomat forró, sós könnyek égették, pedig hányszor megfogadtam, hogy többet nem látnak sírni! Kínzásomnak a csengő vetett véget, de én arról az óráról hiányoztam. Csak ültem a hideg betonon, ömlött a könnyem, és magamban elátkoztam a lányokat, egytől egyig.
Azon az éjszakán jelent meg Matteos először az álmaimban. Abban az évben pillantottam meg először a fajtáját, először Devont. Az volt az utolsó alkalom, hogy sírtam volna. Egészen mostanáig.
Ahogy beértem az erdőbe, lassítottam a tempón. Mélyen beszívtam a nedves föld ismerős illatát, hallgattam az ezernyi apró neszt. Gondolataim azonban zakatoltak, és hiába próbáltam megállítani őket, elárasztották a legapróbb idegsejtemet is.
Chaz. Victor. Emily. A falka. Devon. Adana. Van Nuysék. Megint csak Chaz. Tudtam, hogy valamiképp összefüggenek, valami összeköti őket, amit pedig annyira titkolni akarnak a világ elől. Rá kellett jönnöm, bármi áron.
Chaz. Már a gondolatára is végigfutott rajtam a hideg. Az a fajta szoros kötelék, ami két hét alatt fonódott kettőnk között, egyszerre volt hátborzongatóan gyönyörű és félelmetes. Korábban elképzelni sem tudtam volna mást magam mellett, mint egy könnyed, elegáns, de jéghideg vámpírt érzéki ajkakkal, szoborszép arccal, azokkal a világító, kísérteties-kegyetlen kék szemekkel. Egy ilyen lángoló természetű, bosszantó, végtelenül pimasz alak, aki ráadásul telve van érzelmekkel, és még csak véletlenül sem hasonlít az álomképemre, szóba sem jöhetett volna. De most valahogy… megváltoztak a dolgok. Mikor vele voltam, nem a türelmetlen várakozás töltötte ki a gondolataimat, egyszerűen csak élveztem a pillanatot. És mikor elment, olyan űrt hagyott maga után, ami előtt értetlenül álltam, amit semmi más nem volt képes kitölteni, csak ha újra együtt lehettünk.
A gondolatra megrázkódtam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármiféle érzést tápláljak iránta, és nem csak a közelgő újjászületésem miatt. Hiszen megmondta. Abban a percben, ahogy a testvéreim eljönnek értem, mi ellenségekké válunk. Abban a percben, ahogy elfoglalom az engem megillető helyet, be kell teljesítsem a sorsomat egy már századokkal ezelőtt megírt forgatókönyv szerint.
Önkéntelenül is futni kezdtem. A tengerparton megtett magányos, végtelen kilométerek rendszerint megnyugtattak, a víz felől érkező hajnal hideg, sós permetje mindig kimosta belőlem a kétséget, a zavart. Az itteni meredek, sziklás talaj ugyan olykor gondot okozott, de ahogy egyre jobban beljebb vettem magam az erdőbe, úgy hagytam magam mögött a várossal együtt a gondjaimat is.
Váratlanul robbantam ki a tisztásra. Az egyik pillanatban még a hajszálvékony ösvényt kutattam a sűrű lombkoronán átszűrődő gyér fényben, a másikban pedig elvakított a napfény. Hunyorogva álltam a tűző napsütésben. Ahogy lassan kiélesedett a kép, elakadt a lélegzetem. Ott voltam, álmaim helyszínén, a gondolatban milliószor elismételt, fájóan részletesre kidolgozott tett helyén. A térdig érő zöld fű ugyanúgy hullámzott most is, az apró, fehér virágok illata is ugyanolyan bódító volt, mint mindig. A Nap pontosan felette állt meg, beragyogta az én mennyei rétemet.
Belemerültem a fűbe, egyre csak törtem előre, a rét közepe felé. Pontosan ott álltam meg, ahol álmaimban is mindig, ugyanúgy térdeltem le, mint akkor. És bár a véremet is úgy kínáltam fel, ahogyan azt majd fogom, nem történt semmi. Sóhajtva hunytam le a szemem és dőltem hanyatt. Az eltörő fűszálak édes illata és a Nap melege elnyomta érzékeimet, a fülemben bömbölő zene pedig kipucolta gondolataimat.
Elaludtam.
Sötétség vett körül, idegen, nyirkos. Bármerre fordultam, nem volt semmi körülöttem, csak a feketeség, és hiába nyújtottam ki a kezeimet, nem érintettem falat. Bátortalanul csúsztattam egyik lábamat a másik után egy találomra kiválasztott irányba, az idő pedig megszűnt létezni. Nem jutottam sehova, és mégis haladtam valamerre.
Hirtelen egy vakító, már-már fehér szempár villant fel közvetlenül előttem. Reszketve hulltam térdre előtte, suttogtam felé, hogy „Mester”, és még a köpenye szélét is megcsókoltam volna, ha hagyja. Egyetlen intésére fény lobbant a teremben, és ahogy fölém hajolt, évezredek gondjától súlyos arcára lágy mosoly költözött. Törékeny kezével kinyúlt, megérintette a homlokomat, engem pedig elárasztott a nyugalom, ahogy lezárt szemhéjam mögött peregni kezdett eljövendő életem filmje.
A tökéletes idillbe durva zaj szólt bele. A falakról verődött vissza, és valahogy mégis mögüle származott. Matteos vicsorogva rántotta vissza a kezét, jóságos arca fenyegetővé változott, aztán egy szempillantás alatt eltűnt, én pedig sikoltva ébredtem fel.
Szédülve ültem fel, ujjaim a puha földbe vájtak. De hiába pásztáztam végig a környező tájat, nem láttam meg, mi okozta azt a reccsenő hangot, ami visszarántott a valóságba. Azaz… Egy árnyék suhant el a fák között, aztán még egy, és még egy. Három hatalmas valami. Mozdulatlanná dermedtem, hátha nem vesznek észre, de a lelkem legmélyén az a bosszantó kis hangocska azt sikoltozta, hogy azok a dolgok miattam vannak ott, rám vadásznak, és fussak, ha kedves az életem!
Kivártam pár percig, hátha az agyamnak van igaza, de mikor harmadszorra is elsuhantak a fenyegető árnyak, minden izmomat megfeszítve talpra ugrottam és teljes erőmből futni kezdtem hazafelé.
Könnyen utolértek, és el is kaphattak volna, ha akarnak. Nem láttam őket tisztán, nem hagyták, hogy meglássam őket, de a puha dobbanásokból, a rohanás okozta jellegzetes surrogásból tudtam, hogy mik üldöznek. Pontosabban kik. Nem tudtam volna megmondani, melyikük melyik, de a falka járt a nyomomban, egyszerűen terelt vissza a városba, el a réttől.
Ennyit Chazről, meg az állítólagos bizalmáról. De honnan tudták, hogy itt vagyok? Honnan tudták, mi történik az elmém legmélyén?
Futottam tovább. Ahogy ritkulni kezdtek a fák, és közeledni kezdtem az erdő végéhez, úgy sűrűsödött bennem az engesztelhetetlen harag a farkasok, de leginkább egy bizonyos farkas iránt. Hogy merészelte rám küldeni a kis barátait? Azt hitte, ha majd ott loholnak a nyomomban, letérek a magam választotta, nem is, az eleve elrendelt útról? Ennyire ostobának nézett?
Kirontottam az erdőből, vissza sem néztem, hogy mit csinálnak. Berohantam a házba, jó erősen bevágtam magam mögött az ajtót, hogy csak úgy beleremegtek a gerendák.
Magamra zártam a szobám ajtaját, hanyatt vágtam magam az ágyon és átkozódva vártam a hétfőt.
Megállj, Chaz, megbánod ezt még! Majd én megmutatom!
