Apám már otthon volt, mire nagy nehezen én is hazataláltam. A harmadik alkalom után, mikor le kellett húzódnom, mert nem láttam az utat a megállíthatatlanul ömlő könnyáradat miatt, feladtam a reményt, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt találkozom vele. Beálltam a garázs nekem fenntartott részébe és igyekeztem derűs képet vágni.
Persze nem sikerült. Ahogy beléptem a konyhába és levágtam a cuccomat az egyik székre, Joe felvont szemöldökkel emelte fel a fejét a sportújságból.
- Rossz napod volt?
- Nem. Ragyogó napom volt – fintorogtam. – Szerinted nem teljesen nyilvánvaló?
- Mesélj – kulcsolta össze az ujjait az álla alatt.
- Jaj, apa, nekem ehhez most nincs kedvem – kezdtem el nyafogni. Kislány koromban ez mindig bevált.
- Hagyjuk a színjátékot, kisasszony – keményedett meg a hangja. – Elég nyugtalanító dolgokat hallottam rólad a tanári szobában.
- Ne kímélj – rogytam le a székre megadóan.
- Állítólag valamiféle bajba keveredtél Chazzel. Mr. Duente az mondta, hogy soha életében nem látott még két ekkora, hogy is fogalmazott… tulok, igen, azt hiszem ezt mondta, szóval soha életében nem látott még két ekkora tulkot. Úgy ültetek az óráján, miközben feltűnően próbáltatok nem egymásra nézni, mint két savanyú citrom. A folyosón persze senki nem hallott semmiről, és ha valakit véletlenül sikerült sarokba szorítanom, az is tekergett kínjában, de nem szólt egy szót sem. Tehát, megkérdezem még egyszer. Rossz napod volt?
- Igen, apa, rossz napom volt – sóhajtottam. – Igen, összevesztünk Chazzel, de nem keveredtem semmiféle bajba. Egyszerűen csak vannak bizonyos dolgok, amikről homlokegyenest más a véleménye, mint az enyém.
- Bizonyos dolgok – visszhangozta, és elkezdett az asztalon heverő újságok között kutakodni. Rossz előérzetem támadt.
- Egyébként nem volt semmi. Képzeld, megint az én csapatom nyerte tornán a röplabda meccset. Még a végén tényleg elhiszem, hogy tehetséges vagyok! – nevettem erőltetetten, csak hogy elvonjam a figyelmét az újságjai alatt heverő titokzatos valamiről.
- Ezt eddig is tudtam. Elvégre apád lánya vagy – morogta.
- Ja, és hibapont nélküli lett a matek tesztem is.
- Nincs ebben semmi meglepő – motyogta, szinte csak magának. A keze egy pillanatra sem állt meg.
- És ma együtt ebédeltem Emilyékkel. – Lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját. Nem ért meglepetésként, ahogy megmerevedett és gyanakodva rám emelte a tekintetét.
- Emilyékkel? Vele és még?
- Hát… tudod… Victorral, meg a többiekkel – nyögtem ki nagy nehezen, és kezdtem úgy érezni, hogy a beszélgetés nagyon nem jó irányba halad.
- Jackalyn – mondta riasztóan halkan. Sosem volt jó jel, ha a teljes nevemet használta, és most feszülten vártam, hogy mi következik. – Mikor azt mondtam, próbálj meg minél előbb beilleszkedni és barátokat szerezni, nem kifejezetten van Nuysékra gondoltam.
- Azt mondtad, Josh bandáját kerüljem el. És azt hittem, őket kedveled. Hiszen nincs velük gond, jól tanulnak, nem hiányoznak sokat…
- Úgy látszik, nem érted – szakított félbe. – Hogy mi a véleményem iskolaigazgatóként, és mi a véleményem az apádként, az két különböző dolog. Azt, hogy kerüld el Joshékat, még most is fenntartom, de akkor beszéljünk nyíltan. Nem tetszik sem Victor, sem a testvérei. Nyilván te is hallottad, mi történt Emilyvel, és…
- Ne kezdd te is! – csattantam fel. – Nem leszek olyan, mint Emily volt, és légy szíves ne most akarj elkezdeni megnevelni!
Elkeskenyedett a szája haragjában, a halántékán pedig lüktetni kezdett egy ér, de nem szólt semmit. Felszívtam magam, pedig éreztem, hogy elvetettem a sulykot, de az utóbbi órában annyian aggódtak már a van Nuysékkal kapcsolatos nem létező jövőm miatt, hogy elveszítettem a fejem.
Joe nagy sokára nyugalmat erőltetett magára, majd egy kurta mozdulattal kirántott egy borítékot az újságok alól, és elém lökte.
- Gondolom, erre is van valami frappáns válaszod.
- Mi ez? – vettem fel a borítékot gyanakodva. De ahogy kihúztam a fénymásolt újságcikket, és megláttam a képet, kifutott a fejemből az összes vér.
Remegő kézzel simítottam ki az összehajtogatott papírlapot és kezdtem el olvasni a cikket. Ahogy faltam a sorokat, összeszorult a szívem. A Los Angeles Times vasárnapi kiadását tartottam a kezemben. Eddig tisztázatlan körülmények között szombat éjjel kigyulladt egy rejtélyes bár a városban, amit a rendőrség már régóta megfigyelés alatt tartott. A kiégett épületben tucatnyi megmagyarázhatatlan jegyekkel bíró, elszenesedett holttestet találtak. Az azonosításuk még folyik, de a cikk szerzője szerint az egyik névtelenséget kérő rendőrségi alkalmazott azt állította, hogy nem fognak sikerrel járni, mert „azok a lények nem a Földről származnak”.
Észre sem vettem, hogy a számra szorítottam reszkető kezemet. Egyre csak a képet néztem, amin a félig leszakadt neonfelirat a koromlepte bejáratra lógott. A kemény, sötét fából készült nehéz lengőajtók, amin oly sokszor léptem már be, most nem voltak sehol.
Az Éjjeli Menedéknek vége volt.
Könnyes szemmel fordítottam meg a borítékot, hogy megnézzem, kitől érkezett. Mikor megláttam rajta anyám nevét, még hevesebb zokogásban törtem ki.
- Miért csinálja ezt velem? – siránkoztam. – Mit vétettem, hogy így kínoz? Tán nem engedelmeskedtem neki, hogy ne hozzak szégyent rá meg a hülye társadalmi pozíciójára? Még itt, a világ végén is belém kell rúgnia? Csak mert nem képes megérteni azt, amin nincs márkajelzés?
- Ne sírj, kincsem – húzta hozzám közelebb a székét, és karolta át a vállamat. – Anyád nem akart neked rosszat. Azt írta, hogy csak azért küldi ezt el neked, hogy ha hazamész, ne érjen váratlanul a hír.
- Hazudik! Te is tudod, hogy hazudik! – kiabáltam maszatos arccal. – Világéletében nem érdekelte senki más lelki nyugalma, csak a sajátja! Te tudod a legjobban!
- Shhh, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj – húzta a vállára a fejemet és úgy kezdett el ringatni, mint gyerekkoromban. – Csak mondd el, mi bánt, és majd együtt megoldjuk.
- Ó, apa, bár megoldhatnánk együtt – zokogtam a vállába. – De nem lehet. Bármennyire is szeretném, nem lehet!
- Ez a bár… mifélék jártak oda? Bajba keveredték velük? Ezért vagy itt tulajdonképpen?
A könnyeim mintha egy csapásra elapadtak volna. Felemeltem a fejem és éles pillantással mértem végig. Most vettem csak észre, hogy a szemöldökében is megjelent már pár ősz szál, és mélyen ülő, metszően kék szeme körül ráncot vetett az élet. Az egyszerű, szürke zakót, ami napközben volt rajta, a szék támfájára vetette, és ódivatú fehér ingének feltűrte az ujját. Egyik erős, napbarnított keze még mindig a vállamon volt, a másik pedig nyugodtan feküdt az asztal lapján. Olyan nyílt és őszinte volt a tekintete, annyi aggódás ült benne, hogy elbizonytalanodtam.
- Túl sokat nézed a Helyszínelőket – morogtam zavartan.
- Dehogy – nevetett fel –, csak egy rendőrfőnökkel szoktam pecázni!
- Csak azt ne mondd, hogy két kapás között bűnügyeket oldotok meg – húztam el a számat.
- Még az is meglehet – nézett rám titokzatos mosollyal az arcán. – Nos?
Leráztam a vállamról a karját és kilöktem magam alól a széket. Megálltam az ablak előtt, pont a hátsó kertre láttam onnan. Az egész napos esőzés után a földből előtört a pára, ahogy egyre hűlt odakint az idő. Az erdő sötétjét gomolygó ködfoltok törték meg. Egyre csak néztem azt a kavargó, tejfehér masszát, amely mintha önálló életre kelt volna, és azon gondolkoztam, hogy mit tegyek. Elmondjam neki, miért is vagyok itt valójában? Hogy mi volt az Éjjeli Menedék és kikkel találkoztam ott? Hogy ki vagyok most, és ki leszek, remélhetőleg, hamarosan?
Nagyot sóhajtottam, mikor meghoztam a döntést. Szembefordultam vele, az ablakpárkánynak támaszkodtam és keresztbe fontam a karomat magam előtt.
- Mire vagy kíváncsi? Talán egyszerűbb, ha kérdezel.
- Huh, erre nem számítottam – vakarta meg a fejét zavartan. – Várj csak… annyi évet elvesztegettünk. Nem is tudom, hol kezdjem. Talán… miért nem jöttél soha?
- Azt hittem, arról beszélgetünk, ami miatt itt vagyok.
- Arról is fogunk. Kérlek! Ezt is meg kell beszélnünk.
- Rendben – bólintottam. – Mikor anyával Los Angelesbe költöztünk, nagyon hamar megismerkedett egy gazdag férfivel. A kapcsolatuk rohamtempóban fejlődött, és nem sokkal később már a tízkarátos gyémánt ott csillogott az ujján. Abban a pillanatban belecsöppentem egy olyan világba, amiről addig még csak nem is álmodhattam! Beutaztuk a világ minden táját, megkaptam bármit, amit csak akartam, saját luxuslakosztályom volt Beverly Hills legelitebb negyedében. Az új iskolámban az én családom volt a leggazdagabb, így hamarosan elképesztő társadalmi rangra emelkedtem. A legnépszerűbb, a legfontosabb, a legnagyobb hatalommal bíró lány lettem. Vakító fehér homokon gázoltam az óceánparton, híres sztárokkal teli éttermekben ebédeltem, a legmenőbb külföldi tervezők butikjaiban vásároltam. Nem tudtál volna itt mutatni nekem semmit, ami vetekedhetett volna mindezzel.
- Semmit. Csak saját magamat – mondta csöndesen. Elszégyelltem magam.
- Kérlek, ne ítélj el emiatt. Azt tettem, amiről azt gondoltam, a javamra válhat. És úgy tűnt, nagyobb esélyem van a boldogulásra ott, mint itt. Ezen kívül… - vettem egy mély lélegzetet, mielőtt kiböktem volna. – Ez a város túlságosan is kicsi volt számomra. Számomra, és a… barátaim számára.
- Barátok – komorodott el a hangja. – Ezek miatt az úgynevezett barátok miatt vagy most itt, igaz? Kik ezek? Drogosok? Bűnözők? Miféle pokolfajzatokkal kerültél kapcsolatba, miközben anyád végigrángatott a fél országon?
- Nem kell kiabálnod, apa, nem az ő hibája – próbáltam csitítani. – Emlékszel még a régi meséimre? Amiket még kiskoromban találtam ki.
- Emlékszem – bólintott valamelyest nyugodtabban. – De hogy jön ez ide?
Gondterhelten rágcsálni kezdtem az alsó ajkamat. Hiába határoztam el, hogy beavatom legféltettebb titkaimba, mégis úgy éreztem, mintha a fogamat húznák. Végül megkapaszkodtam a párkány szélében, reméltem, a kemény fa nyújt majd egy kis támogatást.
- Azokat a meséket nem én találtam ki. Az a valóság volt. Az a valóság.
Néma csend volt a válasz. Joe háta mögött a sütőn ott világított az óra, de én mégsem láttam, meddig voltunk ebben a dermedt állapotban. A kezem már annyira ráfeszült a párkányra, hogy attól féltem, vagy az ujjam törik el, vagy lebontom a fél házat.
Lassan megcsikordult a szék lába, ahogy felállt. Az éles hang bántotta a fülemet, de leginkább az fájt, hogy még mindig nem mondott semmit. Mint egy részeg, úgy dülöngélt, ahogy megkapaszkodott az asztalban, és végül felém fordult.
- Mindig ettől féltem – szólalt meg aztán kásás, idegen hangon. – Minden egyes percben attól rettegtem, hogy azok a dolgok tényleg léteznek, hogy egyszer valóban kiderül, olyan világban élsz, ahová én nem követhetlek.
- Apa – suttogtam. – Nem kell ettől félned. Ha akarod, idővel megmutatok neked mindent.
- Nem – rázta meg a fejét. – Én egy egyszerű ember vagyok. Földhözragadt. A te barátaid nem az enyémek. Tehát amit az az ember mondott a rendőrségtől, az utolsó szóig igaz? Abban a bárban gyülekeztek ezek a… lények?
- Igen. Az Éjjeli Menedék az volt, amit a neve is jelent. Menedék bárkinek, akinek szüksége van rá, bárkinek, akinek az emberi világban bujkálnia kell.
- De a meséidben csak a gonosz szerepelt! – csóválta meg a fejét, ahogy visszaroskadt a székre. – Hogyan bízhattál meg bennük? Hogyan barátkozhattál velük? Bánthattak volna!
- Nem, apa, ők nem gonoszak. Különlegesek, érzékenyek, sebezhetőek, jobban, mint azt bárki gondolná. Ez a világ elég nagy lenne mindannyiunk számára, de csak az emberi faj az, amelyik egyedüli uralkodója akar lenni. Minden mese, minden történet, amit köréjük szőttek, az emberiség zsarnoki, egyeduralomra törő elméjének a szüleménye. Beismerem, vannak köztük veszélyes figurák is, de zsigeri gonoszság egyikükben sincs. Vagy legalábbis… a legtöbbjükben nincs.
- De mégis hogyan? Hogyan kerültél oda? Hogyan álltál velük egyáltalán szóba? Ez számomra annyira felfoghatatlan.
- Nekem viszont olyan természetes volt, mint ahogyan mondjuk te beszélgetsz el másokkal. Hamar megszoktam a jelenlétüket, a látványukat, és miután ők is hozzám szoktak, már nem okozott gondot. Természetesen én tettem meg az első lépést, és beletelt egy kis időbe, mire választ is kaptam, de ahogy idősebb lettem és ők is egyre jobban elfogadtak, a dolog úgy vált egyre könnyebbé. Közülük kerültek ki a legjobb barátaim is, az ő révükön jutottam el a Menedékbe. És ahogy átléptem a küszöböt, kitárult előttem a világ! Apa, komolyan mondom neked, soha annyira nem voltam még boldog életemben, mint akkor, mikor ott lehettem! Annyi izgalom, annyi szépség, annyi különleges egyed nincs sehol máshol a világon! Illetve, már csak volt – csuklott el a hangom. – Ki tehette ez a szörnyűséget? Ki tudhatott erről a helyről egyáltalán? Nem értem.
- Jacky. Egyvalamit meg kell kérdeznem. Tettél velük, illetve ők tettek veled olyasmit, ami… visszafordíthatatlan? – nézett rám zavartan.
- Jaj, apa, hogy kérdezhetsz ilyet? – vörösödtem el. – Persze, hogy nem tettem. Csak barátkoztam velük, ennyi az egész!
- Oh, értem – köszörülte meg a torkát. – Tehát akkor…
- Azt nem mondtam – mondtam nagyot nyelve. – Nem válthatnánk témát?
- Aha. Akkor beszéljünk másról.
Összenéztünk, halványan össze is mosolyogtunk attól, hogy egyszerre próbáltuk meg kivágni magunkat a kínos témából.
- Kérsz egy kávét? – kérdeztem, csak hogy egy kicsit megtörjem a beálló csendet.
- Igen, köszi. Gondolkoztál már azon valaha is, hogy ez a képesség hogyan alakult ki nálad? Vagy hogy mi a célja?
- Mostanában már nem – méláztam, miközben megtöltöttem a kávéfőzőt, és felöntöttem vízzel a tartályt. – Mikor még nagyon kicsi voltam, féltem ettől a dologtól. Ha megláttam egyet közülük, szorosan becsuktam a szemem, hátha eltűnik, de persze sosem lett úgy. Hittem, hogy olyan dolgokat látok, amiket nem kellene látnom, amikről senkinek sem kellene tudnia, hogy vannak, mert ezek rossz dolgok!
- Annyira sajnálom – nyújtotta ki felém a kezét.
- Nem kell – mosolyogtam rá, ahogy erős tenyerébe csúsztattam a sajátomat. – Nem a te hibád, sőt, még hibának sem nevezném. Valami névtelen kisvárosban éltünk akkoriban, nagyon szegények voltunk. Az iskolában rendszeresen bántottak a többiek, a lányok pedig minden áldott nap kigúnyoltak. Hol a ruhám, hol a hajam miatt, hol csak azért, mert. Az egyik nap kimondottan gonoszul viselkedtek velem, és én csak ültem a hideg, őszi betonon, és magamban elátkoztam őket egytől egyig. Aztán hazafelé menet összetalálkoztam az egyik… nevezzük őket továbbra is lényeknek – bólintottam megadóan, mikor megláttam, mennyire nem szeretné hallani, kivel is találkoztam valójában. – Egyből láttam, ahogy ránéztem, hogy kicsoda igazából, és legnagyobb meglepetésemre csak mellém lépett, megfogta a kezemet és elkísért hazáig. Sokat beszélgettünk az úton arról, mi vagyok én, és hogy micsoda ő. Végtelen nyugalom szállt meg ettől a beszélgetéstől. Attól fogva minden nap együtt mentünk haza, és ha bántottak is a többiek, már nem érdekelt, mert tudtam, hogy egyszer mindez véget ér és én újra a csodálatos új barátommal lehetek.
- De miért pont téged szemelt ki? Mit akart tőled?
- Te mit akarsz Jefftől? Miért pont vele barátkozol? – vontam meg a vállam.
- Az nem ugyanaz – motyogta.
- Dehogynem. Ez mind csak nézőpont kérdése. Ezzel az adottsággal mindenkinél jobban megválogathatom, kiben bízom meg, és hidd el, e tekintetben nincs különbség ember és nem ember között.
- Rajtam mit látsz?
Úgy megdöbbentett a kérdésével, hogy melléöntöttem a lefőtt kávét. Sziszegve kaptam a számba leforrázott ujjamat, miközben egy papír törlővel igyekeztem felitatni a konyhapult széle felé terülő tócsát. Mikor végeztem, a szemetesbe vágtam a csöpögő galacsint, óvatosan kezet mostam, és befejeztem a kávé ízesítését.
Apám türelmesen várt, bár feszülten játszott az ujjaival. Letettem elé a bögréjét, és leültem a szemben lévő székre. Belekortyoltam a kávéba.
- Miért fontos ez? – kérdeztem végül, a bögre pereme fölül szemlélve őt.
- Kíváncsi vagyok. Valahonnan csak örökölnöd kellett ezt a képességet.
- Csak ennyi? – húztam halvány mosolyra a számat. – Nos, hadd nyugtassalak meg. Nincsen benned semmi nem természetes. Nem vagy, és soha nem is leszel más, mint hús-vér ember.
- Leszek? – hökkent meg. – Azt is látod, hogy ha valakiből csak lesz ilyen izé?
- Nagyon sok mindent látok – bólintottam.
- De nem árulod el, miket, igaz?
- Azt hittem, nem érdekel ilyen részletesen a téma – nevettem fel. – Erre tessék, még a végén az utolsó kis titkomat is fel kell fednem előtted.
- Nem – borzongott meg látványosan –, azt hiszem, nem akarom tudni. Már ez is pontosan annyi titokkal több, mint amennyit azóta árultál el, hogy hazajöttél.
- Ne félj, apa, csak annyit fogsz tudni, amennyit feltétlenül muszáj – nyúltam át az asztalon, és simogattam meg az arcát. Megszorította a kezemet, és bár lefektette aztán az asztalra, de nem engedte el.
Sokáig ültünk így, némán, a kávénkat kortyolva. Én az ablakon bámultam kifelé, ő pedig engem nézett. Tudtam, hogy átléptem egy határt azzal, hogy bevallottam neki az igazat, de változatlanul helyesnek hittem a döntésemet. Hogy mihez kezd a rá zúdított információkkal, az már az ő dolga, de biztos voltam benne, hogy képes lesz megbirkózni velük.
Mikor elengedte a kezem, és felállt, hogy elmosogassa a bögréjét, megváltozott a testtartása. Feszültség áradt a mozdulataiból, és tudtam, hogy a beszélgetésnek még nincs vége.
A megérzéseim most sem hagytak cserben. Komótosan eltörölgette az edényt, visszaakasztotta a helyére, majd a konyhapultnak támaszkodott, és megdörzsölte az állát. A reggeli borotválkozás óta kiserkent borosta sercegett az ökle alatt.
- Anyád tudott erről az egészről?
- Nem tudom, mit tudott – sóhajtottam fel. – Ami biztos, hogy nagyjából három héttel ezelőtt megjelent a Menedékben, szó nélkül lerángatott a székről, kicibált az utcára, a kocsiba tuszkolt és egészen hazáig torkaszakadtából ordítozott velem. Azt, hogy hogyan került oda, hogyan jutott be egyáltalán, azóta sem magyarázta meg. Csak bezárt két napra a szobámba, míg elintézte, hogy ide kerüljek. Nem tudom, mitől ijedt meg jobban. Attól, hogy a régi meséim mind egy szálig igazak, és veszélyesnek ítélte meg a barátaimat, vagy pedig hogy más is létezik a brillköves partikon, meg az új Gucci kollekción kívül.
- Nekem csak annyit mondott, hogy rossz társaságba keveredtél, és azért szeretné, ha nálam töltenéd ezt az egy évet, mert ezalatt az idő alatt egész biztosan elül a vihar, te pedig makulátlanul térhetsz vissza a társaságba.
- Hah, a hülye társasága! – füstölögtem. – Egyre inkább azt hiszem, nem is miattam aggódik, hanem hogy őt tüntetem fel rossz színben az úgynevezett felsőbb körei előtt, és esetleg kiesik a kosárból!
- Azért ezt nem hiszem.
- Ugyan, apa, ne legyél ennyire elfogult. Mit gondolsz, miért hagyott el téged? Miért szólt az egész életünk a vándorlásról? Csak az volt a fontos, hogy „megcsinálja az életét” – biggyesztetem le az ajkamat.
- Régen nem ilyen volt – suttogta alig hallhatóan.
- Sajnálom – mondtam sokkal lágyabban, mint ahogy valójában éreztem. – Ő már nem az az asszony, akibe beleszerettél. És tudod mit? Nem is az, akinek én hittem. Persze nem törhetek pálcát felette, pont én nem, hiszen kiélveztem minden egyes pillanatát annak, amit ezzel a viselkedésével elért, de itt az ideje, hogy olyannak lássam, amilyen valójában. Vicces, nem? – nevettem fel kurtán. – Mindenki mást képes vagyok önmagának megfelelően kezelni, csak az anyámat nem.
- Azért ment el, mert kevés voltam neki. Meg is mondta. Látott bennem fantáziát, hiszen fiatal voltam, és jó állásom volt a középiskolában, de nem volt türelme kivárni, hogy feljebb jussak a ranglétrán. Azonnal akarta a vagyont és a hatalmat. És téged is magával vitt.
Rám emelte a tekintetét, és iszonyodva vettem észre, hogy a szeme sarkában könnycseppek csillognak. Hiszen még mindig szereti őt!, villant át az agyamon. Ezért vannak még kint a képek a falakon, ezért nem keresett magának új társat! Én pedig a lelkébe gázoltam az előbbi kirohanássommal, hogy elmeséltem, miféle nő lett abból a csodálatos fiatal lányból, akiként még mindig benne élt. Az én szemeim is megteltek a bűnbánat könnyeivel.
- Úgy sajnálom – keltem fel, és szorítottam magamhoz. – Sajnálom, hogy ilyeneket mondtam, sajnálom, hogy nem ismerhettél meg jobban. Sajnálom ezt az elvesztegetett öt évet!
Átölelte a derekamat, az arcát a pulóverembe fúrta. Csak néha rázkódott meg a válla, de minden egyes alkalom egy újabb karmolás volt már az amúgy is megtépázott lelkiismeretemen.
Egészen addig álltam ott, Joe ölelésében, míg a Nap teljesen át nem bukott a fák csúcsai fölött. Csak kavarogtak a gondolataim, és szinte menekültem az elől a súlyos mondat elől, amivel pedig hamarosan elő kell állnom.
Hogy a képességem miatt előbb vagy utóbb, de örökre el kell majd válnunk.
