Keserű szájízzel ébredtem, a fejem hasogatott a rémisztő álomtól. Egyedül álltam egy sötét terem közepén. A többméternyi magasságban lévő rózsaablakokból alig szűrődött be némi fény, hogy megvilágítsa a padló mozaik csempéjét. A kör alakú terem falai mentén végig köpönyeges alakok álltak, arcukból semmit sem láttam a homály és a nehéz csuklya takarásában.
Velem szemben három trónszerű szék állt. Belefájdult a szemem, ahogy megpróbáltam kivenni a tökéletes és bonyolult faragványokat. Ez a három trón egy emelvényen állt, két oldalán két kisebb, jelentéktelenebb karosszékkel.
Nem tudtam levenni a szememet a középsőről. Lábaim maguktól indultak meg előre, kezem magától nyúlt ki, hogy megérintse az ősréginek tűnő vörös bársonyhuzatot.
De célt tévesztettem. Ujjaim fekete szövetnek ütköztek, és mikor felemeltem a fejem, hogy az előttem álló alakra pillantsak, nem egyszerűen elállt a lélegzetem, hanem mintha a valaha belélegzett összes levegő eltűnt volna a testemből.
A csuklya mélyén rejtőző időtlen arcban kegyetlen szempár villant, vértelen ajkai felhúzódtak, láttatva ezzel borotvaéles szemfogait.
A fal mellett állók egyszerre indultak meg felém, az arcukon ülő vicsor a köztünk lévő távolság ellenére is mintha felszaggatta volna bőrömet.
Két apró, tejfölszőke gyermek állt meg előttem. Fehéren izzó szemeikből csak úgy sütött a rosszindulat, élvezettel feszítették hátra karjaimat, hogy a hátam mögött emelkedő cölöphöz bilincseljenek.
Megfordult velem a terem, szédelegve nyitottam ki a szememet. Tudtam, ki ő, mégis ismeretlen volt, ahogy ujjait az arcomba mélyesztette.
Torkából fenyegető morgás szakadt fel, a falak egy szót visszhangoztak: farkas.
Akkor sikoltottam fel először.
Sokáig álltam a zuhany alatt, hogy kimossam az álom foszlányait. Meg sem tudtam volna számolni, hányszor láttam már Matteost álmomban, de még egyszer sem fordult elő, hogy ne nyájasan fogadott volna. Most viszont...
- Itt van Chaz! - szakította félbe okfejtésemet apám hangja. - Jacky, kész vagy?
- Egy pillanat! - kiáltottam, de ezzel csak annyit értem el, hogy a szám telement vízzel. Sietve elzártam a csapot, magam köré tekertem a törölközőmet, aztán kidugtam a fejem az ajtón. - Mindjárt kész vagyok, emiatt igazán nem kell feljönnöd!
- De én látni akarlak turbánnal a fejeden - bukkant fel Chaz borzas feje a lépcsőfordulóban.
- Hé, ez nem ér! Tűnés lefelé!
- Azt már nem. - A farkas ismét vigyorogni kezdett elmosódott vonásai fölött. - Itt megvárlak. Ez egy tök jó hely. - Azzal keresztbe fonta izmos karjait a mellkasa előtt, és hanyagul a falnak támaszkodott.
- Ó, hogyne, persze, tök jó hely – füstölögtem, miközben nagy lendülettel kicaplattam a folyosóra. Chaznek változatlanul fülig ért a szája. – Esetleg nem akarod még a ruháimat is te kiválasztani? – szóltam vissza a szobám ajtajából.
- Ha már így szóba hoztad… - sóhajtott fel tettetett elkeseredéssel. – A tegnapi cuccaid, hogy is mondjam csak…
- Nagyon vicces vagy – grimaszoltam. – Itt várj!
Becsaptam az ajtómat az orra előtt, de még a vastag fán keresztül is hallottam, ahogy a falnak támaszkodva felnyerített. Miközben megszárítottam a hajam és kiválasztottam a legmegfelelőbbnek tűnő ruhákat a nagy napra, a neki szánt kínzásaim milliónyi pontból álló listává híztak.
A készülődés végeztével belenéztem a tükörbe. Bár a Page-nek megvolt a saját egyenruhája, igyekeznem kellett minél előbb elsajátítani a kifinomult öltözködés rejtelmeit. Itt azonban semmire sem mentem vele. Ezért volt rajtam már megint egy sötétkék, szűk farmer egy egyszerű kék hosszú ujjúval, és egy könyékig felhajtott fekete blúzzal. Ezért húztam újra fel a fekete tornacipőt, miközben a kedvenc márkás darabom az ágy alatt árválkodott a dobozában. A hajamat viszont sikerült úgy beszárítanom, ahogy megszoktam, így a hosszú, dús fürtök tökéletes aranybarna hullámokban omlottak a hátamra. Szerencsére ma nem esett, így a kapucnis esőkabátom helyett csak a mellényemet kanyarítottam a vállamra.
- Ejha! – füttyentett Chaz, mikor kiléptem az ajtón. – Te leszel a suli legszebbje!
- Ez csak természetes – villantottam rá gőgös mosolyom egyikét. – Indulhatunk?
- A taxi előállt – hajolt meg színpadiasan, szinte betöltve az egész lépcsőfordulót.
- Nahát, srácok, még a végén elkéstek, ha nem igyekeztek! – szólt közbe Joe a konyhából. – Pedig még nem is reggeliztetek.
- Én már ettem, mielőtt elindultam. Speciális diétán vagyok – csapkodta meg kőkeménynek tűnő hasát Chaz.
- Persze, az intravénás proteinturmix, hogy is mehetett ki a fejedből, apu! – ironizáltam. Legbelül azonban igencsak foglalkoztatott, hogy egy tizenéves fiúnak hogyan lehettek ennyire hatalmas és kemény izmai. Talán ez is azzal volt összefüggésben, ami Chaz volt a valóságban?
- És te? – fordult hozzám, miután kitörölgette a könnyeket a szeméből.
- Tejeskávé. A többit majd megoldom.
- Városi allűrök – mormogta, de azért termoszba töltötte a kávémat, és szó nélkül a kezembe nyomta. – Legyen szép napod!
Elhúztam a számat válaszul. Szép napom? Nem mernék rá mérget venni. Véfgl csak bágyadtan felé intettem, aztán követtem Chazt a kocsiig. Akkor is csak csikorgattam a fogamat, mikor elhagytuk a házat, és rákanyarodtunk a suliba vezető útra.
Ahogy megláttam a távolban az új iskolám rozsdabarna téglás épületét, pánik hullámzott végig rajtam. Egészen mostanáig hansville-i száműzetésem csak egy rossz álomnak tűnt, egy újabb kényszeredett nyári vakációnak, de ahogy rohamosan közeledtünk a nyüzsgő parkoló felé, a rémálom valósággá vált. Abban a pillanatban elém tolakodtak az iskolaváltásom képei, mikor mindenki engem nézett árgus szemekkel, mindenki egyszerre akart megismerkedni velem.
- Chaz – akartam mondani, de csak valami rekedt makogás jött ki a számon.
- Szóltál? – nézett rám a szeme sarkából.
- Te is ide jársz? – nyögtem ki végül, mikor visszanyertem uralmamat a hangom felett.
- Aha.
- Az jó. Legalább egyvalakit ismerni fogok.
- Na ne már, csak nem bepánikoltál? – fordult felém teljesen. – Ugyan, ez csak egy kisváros, alig járnak ide háromszáznál többen. Sima ügy lesz!
- Háromszáz? – szűköltem fel.
Felnevetett rettegő arckifejezésem láttán. Én azonban már koránt sem találtam ezt olyan viccesnek. Odahaza hiába én voltam a legmenőbb lány a suliban, hiába én voltam a Page diáktanácsának, és a sokkal nagyobb megtiszteltetést jelentő – és hatalommal járó – titkos Ítélőtáblájának elnöke, más volt a megszokott környezetben, a hozzám hasonlóak között elboldogulni, és más volt egy csapatnyi falusi suttyó közé beilleszkedni. Tudnak ezek vajon bármiről is, ami nem ezen a félszigeten van?
A gondolat hirtelen égetni kezdte az agyamat. Felúszott a régmúltból egy kislány képe, aki tágra nyílt szemekkel bámulta a szépen fésült, csinos ruhákba öltöztetett osztálytársnőit, miközben az ő ujja kilógott a szakadt kabátjának zsebéből. Emlékeztem, mennyire marta a szememet a könny, amiért állandóan kicsúfoltak, amiért én nem barátkozhattam velük csak azért, mert én voltam a szegény, a vidékről szalajtott.
- Elkísérjelek a tanulmányira? – ajánlkozott Chaz, mikor még akkor is kővé válva ültem mellette, mikor már rég leállította a motort.
- Eh, nem, kösz. Megoldom egyedül is – rázkódtam össze.
Menni fog, hogyne. Mi az nekem? Kiszálltam a kocsiból, és végignéztem a bejárat felé igyekvő seregleten. Örültem, hogy nem a megszokott cuccaimat vettem fel, mert a diákok túlnyomó többsége szintén a farmer-tornacipő párosításra szavazott. Legalább ebben nem fogok kilógni a sorból.
Kihúztam magam, átléptem egy alacsony sövényt, és lerövidítve az utat, átvágtam a gyepen a bejárat felé. Mindenkire vetettem egy félmosolyt, aki az arcomba bámult. Szerencsémre még azelőtt megtaláltam a tanulmányi irodát, mielőtt görcsöt kapott volna az arcom. Odabent egy kedves, idősödő hölgy üdvözölt melegen, és nyomta kezembe a már előre kikészített órarendemet, és egy térképet az iskoláról.
Az első órám matematika volt, és nagyjából öt percem volt megtalálni a termet. Annyi előnyöm volt csak, hogy ugyanabban az épületben volt, ahol én is, így néhány pillanatnyi kétségbeesett kapkodás után megtaláltam az óra helyszínét. Nyugalmat erőltettem magamra, aztán beléptem.
Természetesen minden szempár felém fordult. Kiszúrtam egy pontot a falon, miközben felöltöttem legbájosabb mosolyomat, aztán leültem az első szabad helyre, amit megláttam. Közvetlenül az ablak mellett állt az asztalom, így legalább attól megkíméltem magam, hogy a tanáron kívül bárki is vizslasson.
Túl sok mindenre nem emlékszem az órából. Az anyagot persze már tudtam, így meglehetősen hamar végeztem a feladatsorokkal. A tanár elégedetten bólintott, majd legnagyobb megrökönyödésemre nyíltan dicsérni kezdett és fennhangon örült, hogy végre valaki érti is, amit csinál, nem csak összefirkálja a papírt.
Savanyú arccal vártam az óra végét.
- Hello, Stan vagyok – jelent meg az asztalom előtt egy srác a kicsöngetés pillanatában. – Te vagy a diri lánya, ugye?
- Ja – feleltem kényszeredetten. Joe munkájával azonosítanak. Szuper. – Jacky Foreman.
- Én szerkesztem a suliújságot. Van kedved szerepelni benne? Tuti egy csomó izgalmas dolgot tudnál mesélni!
- Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelnének a sztorijaim – mondtam neki, miközben a következő órám helyszínére tartottam.
- Mid lesz most? Spanyol? Nahát, nekem is! Mutasd csak! – kapta ki a kezemből az órarendemet, aztán heves magyarázásba kezdett, hogy melyik óránk közös, és még be is jelölte azokat a biztonság kedvéért egy piros tollal. – Na, itt is vagyunk. Van mellettem szabad hely, ha gondolod.
- Majd egy másik órán, ha nem baj – mondtam neki, mikor megpillantottam a fal mellett terpeszkedő Chazt, amint éppen kihúzza nekem a mellette levő széket.
- Á, Chester – mondta megvetően, ahogy követte pillantásomat. – Akkor majd máskor.
Sértődötten nyomta a kezembe az órarendemet, és viharzott el a saját asztala felé. Ahogy ledobta magát a székre, máris ketten húzták hozzá közelebb magukat és kezdték el faggatni.
Sóhajtva huppantam le Chaz mellé.
- Én ezt nem fogom kibírni.
- Ugyan már, ez semmiség. A java még hátravan – kuncogott. – Stan most mindenkinek elmeséli, hogy beszélt veled, és bármit is mondtál, az holnapra tízszeresen felnagyítva fog keringeni a falak között.
- De most miért? – nyöszörögtem. – Én nem is akartam idejönni!
- De ezt itt senki sem tudja. Szóval törődj bele, még legalább két napig te leszel itt a legnépszerűbb diák.
- Ki ez a Stan egyáltalán?
- Ó, hát ő a nagy Stanley Sparks, a világsikerű suliújság szerkesztője, egyébként meg a legidegesítőbb bohóc az egész kócerájban. Állandóan egy diktafonnal rohangál körbe-körbe, mindenbe beleszól, mindenkinek osztja az észt, és egyszerre csapja a szelet az összes lánynak. Lefogadom, hogy ebédnél te leszel a következő áldozata.
- Hurrá – morogtam, és dühöm ugyanúgy szólt az orrom elé csúsztatott spanyol tesztnek is.
A nap gyors tempóban haladt, és máris elérkezett a rettegett ebédszünet. Szerencsére az órarendem nagy része azonos volt Chazével, így hozzá csapódtam a szünetekben is. Mikor azonban kijelentette, hogy ő nem a suliban szokott ebédelni, hanem a közeli kifőzdében, amit a nővére üzemeltet, megdermedtem. Egy porcikám sem kívánta a túlbuzgó Stan udvarlását, pedig már ott őgyelgett a folyosón, kerülve egyébként annak az ordító ténynek a látszatát, hogy rám vár.
Chaz nagylelkűen megkönyörült rajtam, vele tarthattam. Mikor leértünk a parkolóba, futólag végigsöpört a tekintetem a felsorakozott gépeken, és egyből meg is akadt egy éjfekete, csillogó Corvette-en. Elismerően csettintettem a nyelvemmel.
- Kié az a kocsi? – böktem arrafelé.
- Melyik? Ja, az? Victor van Nuys-é. Ő olyan menő gazdag gyerek errefelé, de jobban teszed, ha messze elkerülöd őt is, meg a családját is.
- Miért, mi a baj velük? – kérdeztem révetegen, olyannyira megbabonázva az autótól és a „gazdag gyerek” kifejezéstől, hogy észre sem vettem a hangjában csendülő indulatot.
- Semmi. De nem a te ízlésed egyikük sem.
- Ezt te meg honnan veszed? – kaptam fel a fejem dacosan. – Utoljára kábé akkor dumáltunk erről, mikor a furgon hátuljában zötykölődtünk, hogy asszisztáljunk az öregeink pecázásához.
- Emlékszem, akkoriban pont a hozzám hasonlóak voltak a zsánereid – vigyorodott el. A farkas megint megjelent az arca helyén. Legszívesebben behúztam volna neki egyet.
- Azóta megjött az eszem – szegtem fel dacosan az államat. – És különben is, sosem buktam a kigyúrt hülyékre!
- Kigyúrt? – hördült fel. – Megsértettél! Ez itt száz százalék természet!
- Persze, majd pont elhiszem! De ne terelj. Miért nem esetem ez a van Nuys?
- Mert csak! – csattant fel, aztán elkáromkodta magát. – A francba, lefogadom, hogy megint csinálta, pedig ezerszer megmondtam már neki...
Felhúztam az egyik szemöldököm, ahogy Chazre pillantottam, de az átkozódása néma vicsorba fulladt. Végül követtem tekintetét, és odakaptam a fejem, ahová elsötétült pillantása vetült. A bejáratnál egy hihetetlenül magas, sápadt fiú jelent meg. Barna hajába belekapott a feltámadó szél, ő pedig elegáns mozdulattal söpörte ki a szeméből. Egyszerű, barna pulóvert viselt, amelyet a könyökéig feltűrt, még jobban kihangsúlyozva ezzel bőrének fehérségét. A világos koptatott farmer szára rárogyott barna edzőcipőjére. Az oldalán egy apró, vörösesbarna hajú lány bukkant elő, aki szinte mentőövként csimpaszkodott a karjába.
Amikor a srác rám nézett, félbetört a mozdulat, amivel éppen a kocsiba akartam beszállni. Még lélegezni is elfelejtettem, annyira más volt, mint a társai – mint a családom.
Mert Victor van Nuys nem volt más, mint egy vámpír.
Összeráncolta a szemöldökét, ahogy észrevette, hogy őt bámulom, de eközben nyugodtan sétált a kocsijához. Az őt árnyékként követő lány megállt a kinyitott ajtó előtt, és felém nézett. Csak futólag súrolta őt a pillantásom, hogy megállapítsam, ő ember. Még. Visszakaptam a tekintetem a lányra. Egy röpke másodpercig egymás szemébe néztünk, de rajta a kíváncsiságon kívül semmilyen érzelmet nem véltem felfedezni. Ahogy ismét Victorra néztem, arcára bosszús, és egyszersmind töprengő arckifejezés ült.
Aztán megláttam a furcsaságot kettőjükben, és hangos nevetésben törtem ki. A lány megütközve nézett rám, Victor tekintete pedig elsötétült. Nem törődtem sem velük, sem a jókedvemet firtató Chazzel, csak beszálltam az autóba végre, és még akkor is a könnyeimet törölgettem, mikor megálltunk a nővére kifőzdéje előtt.
- Ki volt a lány? – kérdeztem, mikor már újra rendesen kaptam levegőt.
- Milyen lány? – vakkantotta.
- Ne tedd a hülyét, Chaz, nagyon jól tudod, kire gondolok!
- Emily.
- Milyen Emily?
- Emily Gilles. A rendőrfőnök lánya. Miért érdekes ez?
- Chaz – tátottam el a számat. – Te szerelmes vagy ebbe az Emilybe!
- Ugyan már – húzta fel az orrát. – Nekem nem kell semmi, amit van Nuys egyszer már megérintett.
- És mégis mióta? – állt meg a háta mögött egy hosszú, tükörsima fekete hajú lány.
- Hagyjuk ezt, Linda, oké? Ebédelni szeretnék végre.
Érdeklődve néztem a lányra. Vonásai megszólalásig hasonlítottak Chazére, leszámítva a cirka 10 év korkülönbséget. Széles arccsontja és enyhén ferde vágású, sötétbarna szemei különös vérvonalra mutattak. Fehér kötényt kötött egyszerű, sötétbarna ruhája fölé. Ahogy letette elénk a gőzölgő tányérokat, a nyakában lévő láncról csörögve hullott ki a félelmetesen valóságos farkast ábrázoló medál. Zavartan kapott utána, és kapkodva gyűrt vissza ruhája alá.
Chaz szigorúan a levest bámulta, de az elmosódott szegélyű vadállat fekete szemei dühösen villantak Linda felé. Egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy szót váltsak vele erről a dologról, de meg akartam várni a megfelelő időpontot. Hiszen még csak most kezdünk újra megismerkedni egymással, nem támadhatom le egyből a teóriámmal.
A leves nagyon finom volt, laktató és bőséges. Némán kanalaztuk, Chaz még véletlenül sem pillantott fel. Mikor végeztünk, csikorogva lökte hátra székét, és hatalmas léptekkel, szó nélkül vonult ki a parkolóba.
- Mégis mi volt ez, mi? – mordult rám.
- Micsoda? – néztem rá értetlenül.
- Ez a „szerelmes vagy ebbe az Emily-be” duma! Mi közöd neked ehhez, he? Ugyan mit tudsz te erről az egészről?
- Állj le, Chaz, nyugi már! – emeltem magam elé védekezően a kezeimet. Dühe megdöbbentett, el sem tudtam képzelni, mi hozta ezt ki belőle. – Én csak mondtam valamit. Azt sem tudom, ki ez a lány!
- Te csak ne mondj semmit, oké? Idejössz a puccos Beverly Hillsedből, előadod a királylányt, olyasmibe ütöd az orrodat, amiről semmit sem tudsz, de azért jártatod a szádat! Nem akartál ide jönni? Tudod mit? Hansville sem akarta, hogy ide gyere!
- Chaz, minden rendben? – néztem rá iszonyodva, ahogy egész testében remegni kezdett. Kontúrja eszeveszett gyorsasággal kezdett elmosódni, a farkas képe vibrálni kezdett a levegőben.
- Hagyj… békén… - préselte ki magából, aztán hátat fordított nekem, ahogy ökleit összeszorítva a kocsi motorházára támaszkodott.
Beharaptam a szám szélét, miközben széles hátát bámultam. A kezdeti remegések lassan alább hagytak, a farkas visszahúzódott, saját képe megszilárdult. Egy utolsó, hatalmas hullám futott át a vállain, aztán felemelte a fejét. Lassan fordult felém, a düh már eltűnt az arcáról. Helyére valami mély fájdalom költözött. Nem tévedtem, tényleg szerette azt a lányt. Emiatt utálta ennyire van Nuyst? Vagy a lány már csak amolyan hab volt a tortán?
- Ne haragudj. Néha nem tudok uralkodni magamon.
- Semmi gond – feleltem lágyan. – A lényeg, hogy már elmúlt, nem igaz?
- De. Viszont azt ígérd meg, hogy Emilyt soha többé nem hozod szóba. Történtek dolgok, amire nem szívesen emlékszem, és még most is zajlanak olyanok, amiről nem beszélhetek.
- Vettem az adást – veregettem vállba tettetett vidámsággal. – Na, visszamegyünk? Szerintem elepedsz a vágytól, hogy végigülhesd a töriórát.
- Töri – terült szét a savanyú fintor az arcán.
Felnevettem arckifejezése láttán, pedig ordítani lett volna kedvem. Minden porcikám azt üvöltötte, hogy ez a kisváros közel sem annyira unalmas és hétköznapi, mint amilyennek látszik, és hogy Chaz családja és a van Nuys família a háttérben élet-halál harcot vívott egymással.
De mi volt a titok? A falka – mert eddigi tapasztalataim alapján biztos voltam benne, hogy nem Chaz az egyetlen farkas a környéken – nem a vérfarkasok leszármazottaiból állt, még csak át sem kellett változnia, hogy ezt megállapíthassam. A Victorra vetett pillantás pedig meggyőzött, hogy ő sem az a nagykönyvben megírt vámpír-kategória.
Mindenképpen ki kellett derítenem.
