Egészen addig ültem az ebédlőben, amíg az egyik konyhás meg nem kopogtatta a vállamat, és vádlón nem bökött a bejárat fölötti kerek órára. Értetlenül bámultam hol rá, hogy a számlapra, aztán meg a kezemben szorongatott szendvics maradékára, mire leesett, nemhogy az ebédidőnek, de már a rákövetkező két órának is rég vége. Akkor aztán sietve összeszedtem a cuccaimat, a tálca tartalmát a szemetesbe borítottam, és lélekszakadva rohantam az öltözők felé.
Tornáról éppen hogy csak nem késtem el. Mióta lenyűgöztem Ms. Fletchert a röplabda tudományommal, mindig kiemelkedő gondot fordított arra, hogy részt vegyek az óráján, és ha esetleg késtem kettő másodpercet, máris aggodalmasan szorongatta a sípját.
Leszórtam a gönceimet a padra, sietve átöltöztem és a terem felé tartó lányok után eredtem. Az utolsó pillanatban sikerült beesnem, még a névsor előtt.
- Hol voltál? – súgta felé szemrehányóan Terry.
- Kicsit elhúzódott az ebéd – ziháltam a kapkodástól.
- Óra után beszélnünk kell. Van Nuysékról.
Felsóhajtottam elkeseredésemben. Miért akar mindenki róluk beszélni? Miért akar mindenki rólam és róluk beszélni? Sokadjára gondoltam úgy, hogy hansville-i jelenlétem valóban büntetés.
Ms. Fletcher vezényletével lefutottuk a szokásos öt kört, mielőtt ismét csak felosztott bennünket a háló két oldalán. Oda sem néztem, kiket rendelt mellém, csak az érdekelt, hogy Adana ott állt velem szemben. Szeme feltűnően élesen csillogott, arcáról csak úgy áradt felém a bosszúvágy. Hozzávágtam a labdát. Elugrott előle, a pont mégsem veszett el, a mögötte álló lány vetődött érte. A játék megindult, de számomra már csak Adana és furcsamód az árnyékaként mozgó lány létezett.
Az első játszma után a tanárnő szünetet rendelt el. Lihegve ültem le a pályán ott, ahol voltam, felhúzott pólómba töröltem az arcomról csorgó izzadságot.
- Úgy hallom, szeretsz egyedül lófrálni az erdőben, Foreman. Nem gondolod, hogy veszélyes ez egy magadfajtának?
Felkaptam a fejem a maró gúnyra. Adana belekapaszkodott a hálóba, és annyi megvetés áradt belőle, hogy azon csodálkoztam, miért nem sorvadok undok kis féreggé tőle.
- Ne törődj te ezzel, Baines. Vannak, akik vigyázzanak rám, mindig is voltak – válaszoltam neki, és igyekeztem annyi hányavetiséget belesűríteni a hangomba, amennyit csak bírtam.
- Ó, vigyáznak rád! Mit gondolsz, ezek a te állítólagos vigyázó szemeid mindig ott lesznek veled? Csak nehogy egyszer véletlenül valami bajod essék!
- Fenyegetsz? – ugrottam talpra.
- Nincs rá szükségem. Nem vagy számomra ellenfél – húzta el megvetően a száját.
- És mégis mióta? – vontam fel a szemöldököm. – Ha jól tudom, igenis van valami, jobban mondva valaki, akivel kapcsolatban az vagyok, méghozzá igencsak nyerésre álló ellenfél.
- Azt te csak szeretnéd! Sosem kapod meg őt! – sziszegte felém vadul. – Nem a magadfajtához való, nem is volt soha, és akárki akármit mond, nem is lesz az! Neki a sajátjai közt a helye!
- A sajátjai alatt felteszem, saját magadat érted.
- Talán igen. Talán nem. Semmi közöd hozzá.
- Ide figyelj, Baines – léptem át a háló alatt hirtelen. – Nekem senki, érted, senki nem mondhatja meg, hogy mit csináljak, és még kevésbé fenyegethet! Megértettél? – ragadtam meg a karját indulatosan.
- Vedd le rólam a kezed – szűrte a szavakat a fogai között, olyan halkan, olyan veszedelmesen, hogy úgy engedtem el, mintha parazsat markoltam volna.
- Lányok, mi folyik ott? – csattant fel Ms. Fletcher. – Azonnal hagyjátok abba!
- Ennek itt még nincs vége – hajolt az arcomba Adana.
- Állok elébe! – húztam ki magam, de még így sem került egy vonalba a szemünk.
- Mi ütött belétek? – robbant közénk a tanárnő, a vállunknál lökdösve széjjelebb minket. – Olyanok vagytok, mint két marakodó nőstényfarkas, akik így próbálják eldönteni, ki legyen a domináns nőstény a falkában! Abbahagyni, ha mondom!
- Hogy mondta? – fordultam felé kábán.
- Fejezzétek be a civakodást, azt mondtam – ismételte meg szavait összeráncolt homlokkal, mintha kételkedne az épelméjűségemben.
Bólintottam, és visszatántorogtam a saját térfelemre. Egyre csak az előbbi hasonlata keringett a fejemben. Nőstényfarkas. A falka. Az első számú nőstény. Visszanéztem Adanára, de ő feltűnően kerülte a tekintetemet. Testtartásából nem düh, hanem óvatosság és veszély sugárzott.
Mint egy védekezésre kényszerített farkasból.
Összeállt a kép. Adana nem csak hogy szerelmes volt Chazbe, hanem egyenesen rajongott érte, felnézett rá, hiszen… Újra a lányra néztem, erőltettem a szemem, hogy felvillanjon végre a kép. Hirtelen rám tapadt a tekintete, fekete szemében különös tűz égett, és ahogy az ajkai felhúzódtak a fogsora fölé, megláttam, amit akartam. Adana feje fölött megjelent egy karcsú, szürke farkas, aminek a homlokán mintha fehér csillag ült volna. Rám vicsorgott, majd a kép szilánkosra törve eltűnt, és csak a lány maradt ott, elsötétült arccal.
Megbotlottam, és ha Terry nem lett volna ott mögöttem, kis híján el is esek. Összevonta a szemöldökét és ugyanolyan kétkedve kezdett el mustrálni, mint a tanárnő korábban, de csak megráztam a fejem és újra a játékra próbáltam összpontosítani. Nem sikerült. Az ellenfél az összes leütésemet kivédte, már ha éppen nem én magam vágtam a hálóba. A második játszmát csúfos vereséggel zártuk, és Ms. Fletcher szomorúan csóválta a fejét. Oda sem figyelve hessegettem el magamtól a többieket. Mit mondhattam volna nekik? Azért játszok csapnivalóan, mert pont most jöttem rá, hogy a másik csapat kapitánya olykor-olykor farkassá változik? Vagy hogy azért utál annyira, mert veszélyforrásként tekint rám a falkavezére miatt?
A harmadik játszmára sikerült visszakényszerítenem magam a megszokott formámba, és ha csak hajszállal is, de megnyertük a mérkőzést. Nem vártam meg, hogy a tanárnő újra elkezdjen lelkendezni az eredményeimről, meg a megyei döntőről. Mikor belefújt a sípjába zárszóként, én már az öltöző felé tartottam. Gyorsan lezuhanyoztam, visszahúztam a ruháimat és megpróbáltam kiólálkodni a helyiségből.
- Jacky? – szólalt meg a hátam mögött egy mérges hang.
- Mi van? – fordultam meg kelletlenül.
- Azt hittem, megvársz. És beszélgetünk. Tudod.
- Terry, tök rendes tőled, hogy így aggódsz miattam, de hidd el, semmi szükség rá! Nem is értem, miért kell egy ebédet így felfújni.
- Nem csak az ebédről van szó – köszörülte meg a torkát, mintha kínos lett volna neki a mondanivalója.
- Hanem? – vontam fel a szemöldököm.
- Egy pillanat, és végzek én is, és nagyon ajánlom, hogy ne tűnj el addig! – bökött felém mélybordóra lakkozott körmével.
Felsóhajtottam, aztán engedelmesen leültem az egyik padra és látványos unatkozásba kezdtem. A lányok körülöttem megállás nélkül csacsogtak, volt ott szó mindenről: ruhákról, sminkről, fiúkról – Victorról, ki másról. Felállt a szőr a hátamon, ahogy azt taglalták, milyen fondorlattal kéne levakarni róla Emilyt, és egymást túllicitálva bizonygatták, hogy ők bizony sokkal többet nyújthatnának neki, mint az a kis senki. Mikor átcsaptak arra, hogy a sokkal több mit is jelent a számukra, felnyögtem, és szinte futva menekülőre fogtam a dolgot.
Kint a folyosón végre csend volt. Nem az zavart, amit mondtak, sosem voltam különösebben szégyenlős. Sokkal inkább bántotta a fülemet az a fajta gonoszság, amivel az egész témához hozzáálltak. Persze odahaza, a Page-ben, az ilyen párbeszédek mindennaposak voltak az Ítélőtábla ülésein, sőt! De ez egy kisváros volt, egy sima iskola, és… Keserűen elnevettem magam. Kit akartam meggyőzni ezzel? Egyszerűen csak bosszantott, hogy ilyen nyíltan beszélhettek az érzéseikről, és lehettek annyira naivak, hogy azt képzelhették, bármi meg is valósulhat a terveikből.
Az öltöző ajtaja kivágódott és Terry lépett ki rajta. A hideg, esős idő ellenére falatnyi miniszoknya volt rajta vastag harisnyával és térdig érő vízhatlan csizmával. Egyszerű, V-nyakú pulóverét igazgatta éppen, mikor észrevett, ahogy a falat támasztom. Hátrarázta dús, vörös-arany haját és szúrós szemmel rám nézett.
- Szerencséd, hogy még itt vagy! – fenyegetett meg felemelt mutatóujjával. – Sokkal jobban kedvellek annál, semmint hagyjalak bajba keveredni!
- Miféle bajba? – vontam össze a szemöldököm.
- Tudod te azt! De gyere, ezt ne itt beszéljük meg.
- Terry, nekem haza kéne mennem. Megígértem Joe-nak, hogy ma együtt főzünk, meg az előadásra is készülnöm kellene, és…
- Ne nyafogj már! – rántott maga után, bármennyire is vonakodtam követni. Kicibált az udvarra, ahol ugyan már nem esett az eső, de a beton még mindig nedvesen csillogott, és elkormányozott egy félreeső, valamilyen véletlen folytán szárazon maradt padig. – Most pedig ülj le és hallgass! Mint azt már mondtam, jobban kedvellek annál, mint sem hagyjalak olyan helyzetbe kerülni, mint Emily. Már bánom, hogy annak idején elvakított a féltékenységem és nem figyeltem oda rá sokkal jobban! Ha akkor, azon az estén nem a dac vezérel, hanem meg is hallom, amit mond…
- Miről beszélsz? – néztem rá elképedve, de csak ült ott mellettem, elködösödött tekintettel. Mikor aztán megszólalt, a hangjából csak úgy sütött a szánakozás.
- Mikor Victor elment, Emily eljött hozzám. Már akkor sem értettem, miért pont engem választott, hiszen Amy volt a nagy barátnője, és bár jóban voltunk, mindig is volt köztünk bizonyos… ellentét. Vagy rivalizálás, ha így jobban tetszik. Sosem fogom elfelejteni azt az arcot, ami akkor nézett vissza rám. – borzongott meg. – Annyira sápadt volt, mint egy élőhalott, a szemei vörösre voltak sírva, a haja pedig csapzottan lógott az arcába a zuhogó esőtől. Úgy remegett, mint egy riadt kis állatka, alig bírt értelmesen beszélni. Egyre csak azt hajtogatta, hogy „elment”, meg hogy „nem szeret”, és megállás nélkül bőgött. Én pedig…
- Elküldted – fejeztem be a mondatát összeszorult torokkal.
- El – sóhajtott fel szaggatottan. – Azt mondtam neki, hogy most jobb, ha hazamegy és lefekszik, nem ártana megmosakodnia sem, mert szörnyen néz ki, és hogy majd holnap beszélünk. Aztán rácsaptam az ajtót, és boldogan szaladtam fel a szobámba, hogy végre nem kell az idegesítő enyelgésüket néznem álló nap. Még az sem érdekelt, hogy Victor elment, hogy nem láthatom őt minden nap, az volt a lényeg, hogy őket nem látom többet együtt. Csodálatosan aludtam aznap éjjel, és reggel azzal a tudattal ébredtem, hogy végre ismét én vagyok a legérdekesebb lány az egész iskolában. A legjobb ruhámat vettem fel, legalább egy órát szántam a hajamra és a sminkemre, és beképzeltség nélkül állíthatom, piszok jól néztem ki aznap! Aztán bevonultam a suliba, és ott szembesültem a hírrel, hogy Emilyt senki sem látta azóta, hogy véget ért a tanítás. És mit tettem én? Elátkoztam őt, hogy már megint vele foglalkozik mindenki, nem pedig velem! Aztán eltelt az újabb nap, ő pedig még mindig nem volt sehol, még mindig ő volt a beszédtéma, és ez így ment öt napig. Végül megtalálták, de… az már nem ő volt.
Elhallgatott, kitörölt a szeméből egy könnycseppet. Egy szörnyeteg volt, akiről beszélt, de én mégsem tudtam elítélni. Szóról szóra ugyanezt éreztem Devon és Cecile miatt, legszívesebben ordítani tudtam volna a fájdalomtól és a keserűségtől, ami elöntött minden pillanatban, mikor együtt láttam őket. Annyi különbség volt csak közöttünk, hogy számomra létezett kárpótlás, mégpedig a majdani újjászületésem. De hogy milyen sötét gondolataim voltak róluk az azutáni életemben – nos, azt nem mertem volna ilyen nyíltan feltárni senkinek, mint ahogy Terry tette. Még saját magamnak sem.
- Azt mondják, az öreg Jeff találta meg. Pont egy új pecahelyet akart felderíteni, mikor megcsúszott a nedves talajon és végigszánkázott a domboldalon. Egy vízmosásban kötött ki, és ott látta meg Emilyt, amint a földön feküdt, szinte eszméletlenül. Nem volt teljesen magánál, Jeff szerint folyamatosan félrebeszélt mindenféle gonosz kislányokról, és végig Victort hívta. Persze azonnal kórházba vitték, de mivel semmi fizikai sérülése nem volt, így hazaengedték. Egy hét múlva már iskolába is jött. Jobban mondva, megjelent, mint egy kísértet. Nem szólt senkihez, nem nézett senkire. Ha valaki mégis megpróbált vele beszédbe elegyedni, hisztérikusan kiabálni kezdett vele és olyan válogatott sértéseket vágott a fejéhez, hogy még Josh-ék is csak pislogtak, mikor meghallották.
- Sosem próbáltál meg szót érteni vele? – vetettem felé egy lapos oldalpillantást.
- Nem – sóhajtott nagyot. – Egyszerre szégyelltem magam a történtek miatt, és éreztem végtelen elégedettséget, hogy a viselkedésével mindenkit maga ellen fordított. Egészen addig nem is éreztem szükségét, hogy mélyen magamba nézzek, amíg meg nem érkeztél, és ő oda nem jött hozzánk az asztalhoz. Teljesen jól elvoltam a kis világomban, és komolyan mondom, még az sem zavart, hogy van Nuysék visszajöttek, és újra elkezdődött a nagy románc, hiszen ők amúgy sem keveredtek velünk, Emilyt pedig mi magunk vetettük ki magunkból.
- Miért mesélted ezt el nekem, Terry? – böktem ki a nagy kérdést végül.
- Nos - fészkelődött zavartan –, én láttam pénteken valamit. Valami olyat, ami nagyon nem tetszett, amitől mindez újra eszembe jutott.
- De mit?
- Trent van Nuys. Ahogyan rá néztél, még ha csak egy pillanatra is, de ugyanaz ült a szemedben, mint Emilyében, akkor este – suttogta.
- Ez nevetséges – feleltem rekedten a döbbenettől. – Megártott a koktél, azért beszélsz zöldeket.
- Nem, Jacky. Lehet, hogy sok volt az ital, elismerem, de mielőtt elfordultál volna tőle, hogy az asztalunkhoz gyere, láttam, érted, láttam, hogy néztél rá! És bármennyire is uralkodtál a vonásaidon, csodálom, hogy nem estél össze a gyötrelemtől, ami pedig a mozdulataidból ordított. Ne csináld ezt magaddal. Ő és Cecile már akkor egy pár voltak, mikor a család ideköltözött. Olyan harmónia van köztük, mintha ezer éve együtt lennének, és még legalább ugyanennyi lenne előttük. Ne válj olyanná, mint amilyen Emily volt azokban a szörnyű hónapokban!
Bár az utolsó szavakat szinte sikoltotta, nem mertem ránézni. Hát ennyire látszik? És ha ő, egy egyszerű ember, ráadásul a terem másik végéből, így meglátta, mit láthattak vajon a vámpírok? Mit láthatott Victor abban a töredéknyi időben, míg elveszítettem a kontrollt a gondolataim felett és szabadon kutakodhatott a fejemben?
Remegő lábakkal álltam fel, de elkapta a kezem és megállított.
- Kérlek – mondta esdeklően. – Nem tudom, mi történt közted és Chaz között, azt sem, hogyan és mikor szédített meg Trent ennyire, de könyörgöm, gondold át még egyszer! Hadd ne veszítsem el még egy barátomat egy van Nuys miatt.
- Nincs mit átgondolnom – nyögtem kiszáradt torokkal. – És ne aggódj. Engem nem fogsz elveszíteni. Trent van Nuys semmit sem jelent nekem.
Hallottam, ahogy kétkedve, de megkönnyebbülten felsóhajt. Nem kaptam levegőt a visszaszorított könnyektől, de még egy utolsó mondat erejéig rákényszerítettem magam, hogy simának tűnjön a hangom.
- Különben is! – mondtam könnyednek szánt hangnemben. – Csak nem fogok beleszeretni ilyen vidéki bunkókba, mikor engem visszavár Beverly Hills minden csodájával! Meglátod, Terry, ha velem jössz, a legelitebb társaságból kerülnek majd ki az udvarlóink.
- Ugye tudod, hogy egy szavadat sem hiszem? – állt meg előttem hirtelen. – De te tudod. Megtettem, amit régen elmulasztottam, innentől kezdve minden csak rajtad áll.
- Nem kell aggódnod – néztem mélyen a szemébe, és nagyon reméltem, hogy kellően őszintének tűnök. – Nem lesz belőlem egy második Emily.
Bólintott, de ahogy elnéztem a tartását, továbbra is azt gondolta, nem vagyok teljesen épeszű. Igyekeztem egy bizalomgerjesztő mosolyt villantani felé, mire végre elnevette magát és elkezdte mesélni a legújabb pletykát az egyik másodikos diákról, akit rajtakaptak a város szélén egy idegen lánnyal.
Szótlanul baktattam mellette, csak annyira figyeltem oda a szóáradatra, hogy a kellő helyeken el tudjak sütni néhány „tényleg?”-et, meg „ne beszélj”-t.
Egyre csak az járt a fejemben, amit meglátott. És amit mások megláthattak. Megkeseredett a nyál a számban, ahogy felvillant előttem az egyetlen lehetőség, ami még maradt.
Elmenni a vámpírok fészkébe, és tagadni az utolsó leheletemig.
