Megállás nélkül szakadt az eső. A hétvége simogató melege nagyjából két perc alatt kiveszett az emlékezetemből. Nem is bántam, mogorva hangulatomnak tökéletes aláfestést adott a nyálkás szürkeség.
Kivágtam a kocsi ajtaját, magamra rángattam az esőkabátomat és beszaladtam az épületbe. Mintha a többiek éreztek volna mogorvaságomat, hozzám sem szóltak, nagy ívben elkerültek. Összeszorítottam a fogaimat, mikor beléptem a terembe. Direkt nem pillantottam Chazre, csak a szemem sarkából láttam, hogy ugyanúgy kihúzza nekem a széket, mint máskor, én viszont felszegett fejjel a terem másik végébe sétáltam. Már megint mindenki engem bámult, néma csendben, mint az első napon, és ahogy levágódtam a tátott szájjal rám meredő Stan mellé, a fejek kis csoportokba rándultak össze és elindult a halk zúgás.
- Jacky, nahát… – hebegte vadiúj padtársam. – Azt hittem a pénteki után, hogy te meg Chaz…
- Egyáltalán nem – válaszoltam hidegen. – Ő meg én végeztünk egymással.
- Erről mindent el kell mesélned! – hajolt át az asztalon az előttünk ülő Terry.
- Nem igazán tudok mit. Kiderült, hogy mi ketten mégsem vagyunk annyira egy hullámhosszon, mint azt korábban gondoltuk.
- Azért ennyire nem kell kimértnek lenned – húzta fel az orrát, és előrefordult, ahogy Mr. Duente, a tanárunk lecsapta a dossziéját az asztalra.
Sóhajtottam csak válaszként, majd belevetettem magam a spanyol nyelvtan rejtelmeibe.
Az ebédszünetig úgy teltek az órák, hogy nem is emlékeztem rájuk. Halványan derengett, hogy matekon ismét megdicsért a tanár és példaként lobogtatta meg a száz százalékos tesztemet, történelmen pedig bekerültem abba a csapatba, akiknek az európai hódítások előtti törzsi társadalmakról kellett előadást tartania a pénteki órán.
Ahogy az ebédlő felé tartottunk, a többiek folyamatosan arról fecsegtek, mi volt még a pénteki buliban, és hogy mennyire sajnálják, hogy úgy eltűntem. Ahogy a hétvégém alakult, én is egyre inkább azt éreztem, bár maradtam volna és táncoltam volna az asztal tetején Stan papa koktéljától, mint a többiek!
- Jacky - súgta oda Lynette –, ugye tudod, hogy az összes van Nuys téged bámul?
- Mi? – kaptam fel zavartan a fejem.
- Ott, az ablaknál! Most nézd meg Victort, hát nem tökéletes?
- De. Egyszerűen fenomenális – morogtam, mikor megláttam, hogyan jelenik meg a gúnyos mosoly az arcán. Persze, hiszen engem és Emilyt kivéve mindenki nyitott könyv volt előtte.
Megálltam a salátás pult előtt, de csak húztam a számat. Valahogy egyik ételre sem volt gusztusom, és mikor Chaz jelent meg velem szemben a négy motoros fiúval a nyomában, még jobban elment az étvágyam. Dühösen kaptam ki egy tojásos szendvicset, mellé egy palack ásványvizet, és hátat fordítottam nekik. Majdnem kiesett a tálca a kezemből, ahogy szembetaláltam magam Victor bosszantó mosolyával.
- Ez nem túl egészséges – bökött a szendvicsemre. – Nem te voltál az, akitől kacifántos okfejtéseket hallottam az egészséges táplálkozásról nem is olyan régen?
- Nagyon vicces vagy – füstölögtem. – Biztos, hogy itt és most akarod velem megvitatni, kinek milyen táplálkozási szokásai vannak?
- Vajon miért érzek kihívást a hangodban? – sóhajtott fel színpadiasan. – De legyen. Hagyom, hadd élvezd ki ennek a szendvicsnek minden üres kalóriáját. Esetleg megtiszteled az asztalunkat a társaságoddal?
Megvillant a szemem, ahogy az arcára néztem, és megláttam, hogy a meghívása tulajdonképpen nem nekem, hanem érzéseim szerint a még mindig a hátam mögött álló Chaz ellen szólt. Sértettségem azonban rögtön elnyomta a hirtelen támadt védelmező ösztönömet, és Victor kezébe nyomtam a tálcámat.
- Miért is ne? Ebben a koszfészekben már mindenkivel sikerült legalább egy-két mondat erejéig beszédbe elegyednem, kivéve titeket. Talán jó is lesz végre olyanokkal is szóba állni, akiknek nagyobb az agytérfogatuk a… nem is tudom, milyen vadállatok élnek errefelé? Farkasok? Igen? Na, hát akkor azokénál.
Victor széles mosolyra húzta a száját, ahogy jó erősen kihangsúlyoztam a „farkas” szót, és enyhén meghajolva ellépett az útból. Szinte égetett a hátamba mélyedő öt szempár, de megacéloztam magam és szálegyenes derékkal indultam el a vámpírok felé. De ahogy egyre közelebb értem, az önbizalmam úgy csappant meg. Bár Emily barátságosan húzta ki nekem a mellette álló széket, és a másik lány is érdeklődve szemlélt, a gyomromban felfelé kúszó jeges rémület tárgya, Devon mélyen az ujjai között forgatott palack címkéjébe dugta az orrát, és még véletlenül sem pillantott rám.
- Nahát, öcskös, mit hoztál nekünk? – csilingelt Cecile. – Azt hittem, hogy nem szereted a szőkéket. Nincs bennük elég élet, nem ezt szoktad mondani?
- Aranybarna – morogtam elégedetlenül.
- Ne is figyelj rá, Jacky – húzott le maga mellé Emily. – Cecile-nek mániája, hogy kerítőnőt játszik, ha pedig éppen nincs kéznél egyetlen magányos lélek sem, akkor minket piszkál. Örülök, hogy itt vagy – súgta aztán a fülembe.
- Egy szavát se hidd el! Csak szeretem, ha mindenki boldog a környezetemben, és ha ehhez az én közbeavatkozásom kell, hát egye fene! Az emberek néha olyan életképtelennek tűnnek – mosolyodott el, és nem tudtam eldönteni, hogy az „embereket” direkt nyomta meg, vagy csak az ő szájából hangzott úgy, mintha mögöttes tartalma lenne.
- Azt hiszem, szerét is ejthetnénk akkor a kötelező köröknek – ült le Victor is, gyorsan elterelve a témát. – Jacky, ez a minden lében kanál kis ördögfióka az én legkedvesebb fogadott testvérem, Cecile. Mellette a bátyám, Trent, aki mondjuk nem tudom, mióta érdeklődik így a szénsavas üdítők tápanyagtartalma után, de majd mindjárt megkérdezzük tőle. Emilyt ezek szerint már nem kell bemutatnom neked, magamat pedig… nos, ahogy te is mondtad, sem az idő, sem a hely nem alkalmas.
- Sziasztok – nyögtem, le nem véve a szememet „Trentről”. Megrándult egy arcizma, mikor Victor hozzá ért a bemutatásban, de továbbra sem nézett rám.
- Mindent el kell mesélned magadról, Jacky – hajolt felém Cecile. – Mióta Emily ideköltözött, semmi izgalmas nem történt Hansville-ben, és én már úgy unatkozom! Jó ez a kisváros, nem arról van szó, de az emberek olyan vidékiek, már ha érted, mit akarok ezzel mondani. Itt egyszerűen senkivel nem lehet beszélni semmiről sem, és ha azt mondom valakinek, hogy Prada, azt hiszik, káromkodom!
- Divatról akarsz velem beszélgetni? – mosolyodtam el hitetlenkedve.
- Ez a másik mániája a kerítősdi mellett. Egyszerűen nem képes felfogni, hogy itt rajta kívül senkit sem érdekel, milyen színű a varrás a nadrágja zsebén – jegyezte meg szárazon Victor.
- Ami azt illeti, ez meg is látszik rajtad. Néha úgy öltözködsz, hogy nem tudom eldönteni, a testvérem vagy, vagy a nagyapám.
- Szerintem te sem örülnél annak, ha úgy öltöznék fel, ahogy valóban kedvem tartja – nézett vissza a nővérére jelentőségteljesen.
- Undok vagy – rántotta meg a lány törékeny vállát.
- Ezért szeretsz, nem igaz? – jelent meg ismét a már jól ismert gúnyos vibrálás a szája sarkában.
- Ne haragudj, hogy az öcsém nem tud viselkedni – fordult felém Cecile. – Túlságosan nagyra tartja magát, csak mert állítólag pár lány jóképűnek találja. Most mondd meg, milyen gyengeelméjű lehet az, akinek ő tetszik?
- Cecile! – csuklott fel Emily felháborodásában.
- A jelenlévők mindig kivételek, drágám.
- Sosem néztem még rá ilyen vonatkozásban – mondtam, majd Victor felé fordultam és tüzetesen szemügyre vettem a vonásait. Lustán, kedvtelve legeltettem a szemem tökéletes arcán, érzéki száján, a sarkában reszkető félmosolyon. Végül lekicsinylően összehúztam a szememet, és úgy válaszoltam. – Nos, én sem értem, mitől olyan nagy szám. Sosem szerettem a vékony barnákat. Az én álmaimban a férfi magas, izmos, hollófekete haja van, és vakítóan kék szeme.
- Azt hiszem, mi még nagyon jó barátnők leszünk – élénkült fel, amitől vörös haja mintha még jobban lángra gyúlt volna. – A szemszínt leszámítva, az én ideálom is pontosan ilyen.
- Kér még valaki egy kólát? – szólalt meg hirtelen Trent. – Senki? Oké, mindjárt jövök.
- De hát még ezt sem ittad meg! – nézett rá Cecile értetlenül.
- Kiment belőle a szénsav – szólt vissza a válla fölött, aztán már hallótávolságon kívülre is keveredett.
Szándékosan nem néztem egyikükre sem, a szemem sarkából azonban végig Victort figyeltem. Elgondolkozva dőlt hátra a széken, hosszú lábait az asztal alá nyújtóztatta, egyik kezével a tányérjáról leesett paradicsomot piszkálgatta, a másikkal Emilyét fogta. Első ránézésre nem törődött semmivel, de ahogy mereven, csak előre figyelt, biztos voltam benne, hogy Trent fejében turkál. Egyéb esetekben elöntött volna a pánik, de az egyetlen, akitől nem kellett tartanom, hogy elárulja a titkomat, az pontosan ő volt.
- Ugye tudod, hogy most kisebb fajta lavinát indítottál el? – hajolt hozzám Emily. – Nem elég, hogy mi ketten nem verekedtünk össze, még velünk is ebédeltél ma.
- Eddig azt hittem, azzal ebédelek, akivel akarok.
- Kivéve, ha van Nuysék az asztaltársaság. Itt mindenki imádja Chazt és a bandáját, és mindenki utálja Victorékat. Tartok tőle, ugyanolyan számkivetett leszel hamarosan, mint ahogyan én az lettem. Pláne, hogy még…
- Hogy még? – kérdeztem vissza élesen, és sürgetően intettem, hogy fejezze be a zavarában abbahagyott mondatot.
- Ahogy látom, te meg Chaz, nos, köztetek sem úgy alakult a helyzet, mint kellett volna, és most, hogy itt kötöttél ki… Tudod.
- Azt hiszed, engem is úgy fognak majd kezelni, mint téged, csak azért, mert nem jöttem össze Chazzel és egy van Nuys meghívott ebédelni? – nevettem fel harsányan. – Ugyan már, Emily, ne butáskodj! Akármennyire is kisvárosban vagyunk, szerintem az embereket feleannyira sem érdekli mások magánélete, mint azt gondolod. És különben is! Ki az a Chaz, hogy így oda kell figyelni minden mozdulatára?
Velem nevetett, bár láttam a szemén, hogy ő is ugyanúgy érzi szavaim hamisságát, mint ahogy én. Szinte égette a számat elhagyó hazugság, de erővel elnyomtam ezt az érzést is, mint eddig bármelyiket vele kapcsolatban.
- Nos, Jacky, ha van kedved, a jövőben is szívesen látunk az asztalunknál – pattant fel hirtelen Victor, és a többiek követték. – Igazán tanulságos volt.
- Meglátjuk – bólintottam válaszképpen.
Figyeltem, ahogy távoznak. Két kecses, már-már légies alak, és bár nem is különbözhettek volna jobban egymástól, mégis kísérteties volt köztük a hasonlóság. És Emily, a csetlő-botló harmadik, aki ordítóan kilógott a sorból. De ahogy valódi énjükre pillantottam, három csodálatos teremtményt láttam elsiklani az ebédlő kijárata felé. Az ajtó előtt csatlakozott hozzájuk egy negyedik is, aki egy másodperc törtrészéig mélyen a szemembe nézett, mielőtt kilépett volna az ajtón.
Visszafordultam a szendvicsemhez, de a szememet ellepő könnyrétegen keresztül azt sem láttam volna meg, ha a tojások hirtelen kikelnek. Csak majszoltam, majszoltam, és közben megszakadt a szívem.
