Keményen bámultam magam elé, ahogy elhaladtunk mellettük kifelé menet. Direkt nem néztem fel, nem bírtam volna elviselni a látványt. Nem értettem, hogyan történhetett meg mindez, hogyan válhatott az én tökéletes és kegyetlen szerelmem egy vegetáriánus puhánnyá? Hogyan mondhatott le rólam egy ilyen kis deszka kedvéért? És főként, hogyan árulhatta el a családomat ilyen aljas módon?
A szemem sarkából láttam, ahogy mindannyian felénk fordultak. Emily arca maga volt a megtestesült zavarodottság. Victor elképedve nézett rám még mindig, miközben a keze ökölbe szorult a tehetetlenségtől. A lány nyílt rettegéssel figyelt hol engem, hol Devont. És ő… nem nézett rám, leszegte a fejét. Hogy szégyenében, vagy a félelemtől, amit az jelentett, amit én tudhattam róla, azt képtelenség volt leolvasni igazi arcáról.
Halványan éreztem, ahogy Chaz ujjai megszorították az enyémeket. Arcán a bátorító mosoly gyenge utánzata villant fel, ahogy ránéztem. Próbáltam viszonozni, de az arcizmaim mintha betonból lettek volna, csak valami féloldalas grimaszra tellett tőlem.
Sikerült feltűnés nélkül kijutnunk a parkolóba. Menet közben Joshék eltűntek valahova, mi pedig néma csöndben sétáltunk el a kocsiig. Erősen meg kellett kapaszkodnom az ajtóban, hogy be tudjak szállni, de végre sikerült.
- Elmenjünk valahová? – kérdezte mellém ülve.
- Nem – ráztam meg a fejem, aztán nagyot sóhajtottam. Devon felbukkanása gyökerestül felforgatta ugyan a terveimet, de nem találtam volna megfelelőbb időpontot erre a beszélgetésre a mostaninál. – Chaz, mondd, te mit tudsz rólam valójában?
- Rólad? – hökkent meg. – Gondolom annyit, amit bárki más is.
- Akkor másképp teszem fel a kérdést. Tudod, miért vagyok itt?
- Anyád küldött ide, mert volt valami balhéd Beverly Hillsben – darálta el még mindig teljesen összezavarodva a mindenkinek elhintett sablonszöveget,
- Balhé – fintorodtam el. – Nos, így is lehet mondani. Chaz, amit most elmondok neked, azt nem mondhatod el senkinek, kivéve, ha én is úgy akarom! – néztem rá komolyan. Arcára fura keménység kúszott fel, összevonta a szemöldökét, de végül bólintott. – Rendben. Az a bizonyos balhé, ami miatt ide lettem száműzve, egy szórakozóhely miatt történt. A neve Éjjeli Menedék, és a létező legkülönfélébb alakok fordulnak meg titokzatos falai között. Szinte azóta törzsvendég vagyok ott, mióta Beverlybe költöztünk, de anyám erről semmit sem tudott az elmúlt fél évig. Még most sem vagyok egészen biztos abban, hogy hogyan sikerült lebuknom, és egyáltalán hogyan jutott be oda, de egyik este megjelent előttem a pultnál, lerángatott a székemről és kicibált az utcára. Egészen hazáig ordított velem, elhordott mindenféle alantas dolognak, aztán bezárt a szobámba arra a két teljes napra, mialatt elintézte, hogy ide kerüljek.
- Egy szórakozóhely miatt? – visszhangozta Chaz leesett állal. – Nem hittem, hogy anyád ennyire vonalas!
- Nem is az. Egyszerűen csak rettegett attól, egészen pontosan azoktól, akikkel ott érintkeztem, rettegett attól, hogy a régi történetek mind igaznak bizonyulhatnak.
- Nem értelek.
- Én… – vettem egy nagy levegőt – tudom, hogy mitől remegsz meg néha egész testedben, tudom, miért nem dühödhetsz fel nyilvános helyen.
- Nem tudom, miről beszélsz – sziszegte olyan távol húzódva tőlem a kocsiban, amennyire csak lehetett.
- Chaz, én látom, hogy mi vagy te, mik Josh és a többiek, és… azt is látom, micsodák valójában van Nuysék – hadartam el egy szuszra.
- Most hazaviszlek – mordult fel, majd meg sem várva, hogy mit szólok ehhez, egyszerűen beindította a kocsit és padlógázzal kilőtt az utcára.
Ellenkezni sem tudtam, olyan tempóban vezetett. Kapkodva kötöttem be a biztonsági övet, kimerevítettem az izmaimat és veszettül kapaszkodtam. Szorosan összezártam az állkapcsomat, nehogy elharapjam a nyelvemet, pedig a tippem az volt, hogy Chaz éppen erre hajt. De akkor is beszélnem kellett vele.
Rekordidő alatt érkeztünk meg a házunk elé. Szó nélkül pattant ki a kocsiból, aztán feltépte a mellettem lévő ajtót. Sietve szétkapcsolta az övet és kis híján kirángatott az autóból.
- Chaz, nyugodj már meg! – ellenkeztem, a kezemet mindig ellenkező irányba mozdítva, mint ahova éppen ő nyúlt. – Meghallgatnál csak egy pillanatra is?
- Ostoba! – hördült fel. – Most azonnal bemész a szobádba és elfelejted azt a sok hülyeséget, amit itt összehordtál! Anyádnak intézetbe kellett volna küldenie téged, nem ide!
- Nem fogod nekem bemagyarázni, hogy bolond vagyok! – kiáltottam dacosan, miközben sikerült elmarkolnia az egyik csuklómat, és így kirántania az autóból.
- Márpedig az vagy! Fogalmam sincs, mint műveltél te Beverlyben, miféle társaságba keveredtél, de itt jobb lesz, ha meghúzod magad. A hallucinogén drogok ebben az államban is tiltottak, jobb, ha tudod!
- Drogok? – kiáltottam fel sértődötten. – Te azt hiszed rólam, hogy drogozok?
- Nem tudom, mit higgyek, de ennyi sületlenséget magadtól nem találhatsz ki, annál te okosabb vagy.
- Eressz már el! – kezdtem el rángatni a kezemet, ahogy egyre csak a bejárat felé húzott, de persze eredménytelenül. – Chaz, sikítani fogok!
- Nyugodtan, úgy sincs itthon senki – vigyorgott rám szemtelenül. – Add a kulcsokat!
- Rendben – sziszegtem összeszorított fogakkal. – Fel is kísérsz esetleg a szobámba?
- Lehet, hogy még az ajtót is rád zárom – bólintott halálos komolysággal.
- Haha – füstölögtem, kiszabadítva végre a csuklómat a szorításából. Előkerestem a kulcsomat, remegő kézzel a zárba illesztettem, majd beléptem a házba. Chaz szó nélkül követett, tényleg meg akart győződni arról, hogy a szobámban maradok és nem keverek bajt. Új terv kezdett a fejemben testet ölteni. – Te Chaz. Van valami, amit szeretném, ha megnéznél. Ez még belefér anélkül, hogy teljesen őrültnek nyilvánítanál?
- Az attól függ – nézett rám gyanakodva.
- Ígérem, tetszeni fog – kacsintottam rá, majd a tréfa kedvéért elővettem legcsábítóbb járásomat, és szédítően ringó csípővel elkezdtem felfelé kapaszkodni a lépcsőn. Érthetetlen mormogást hallottam csak felőle, de ahogy a lépcsőfordulóban sikerült egy röpke, észrevétlen pillantást vetnem az arcára, meggyőződhettem, hogy a tréfám célt talált. – Nos, itt is vagyunk – álltam meg a szobám ajtaja előtt. – Felkészültél?
- Persze – krákogta el magát zavartan. Szinte felnevettem, ahogy a farkas lesunyta a fejét, nem tudván mit kezdeni a helyzettel.
- Akkor gyere! – tártam szélesre az ajtómat előtte. Bizonytalanul lépett be mögöttem, és pedig egyenesen az ágyamra huppantam. Megpaskoltam a vastag matracot magam mellett.
- Jacky… – köhécselte kínlódva. – Nem vagyok biztos benne, hogy…
- Ó, dehogy nem! – mosolyogtam csábítóan. – Csak gyere ide, és mindjárt mutatok neked valamit.
- Hát jó – lehelte, ahogy közelebb araszolt az ágyhoz. Félénken ült le a szélére, én pedig mohón megragadtam a gallérját és magam felé rántottam. Ismét megláttam azt a furcsa lángot a szemében, amelyet már a táncunknál is felfedezhettem, és igencsak koncentrálnom kellett, hogy a tervem ne süljön el balul. Reszkető kézzel kotortam be a párnám alá, miközben Chaz fölém hajolt, a szemében izzó láng pedig felforralta a véremet. Mielőtt az ajka elérte volna az enyémet, titkos naplómat sikerült kettőnk közé rántanom. Döbbenten ugrott fel.
- Mi a franc ez? – törölte meg a száját undorodva.
- A naplóm – vontam meg a vállamat. – Te azt mondod, drogok, én azt mondom, adottság. Lapozz bele, és csak azután ítélkezz felettem!
Kétkedve vette el a felé nyújtott könyvecskét. Leült a szoba egyetlen székére, és még mindig engem méregetve hagyta, hogy kinyíljon annál a bizonyos agyonhasznált oldalnál. A sarkamra térdeltem az ágyon és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mikor pillant már le végre, hogy milyen hatással lesz majd rá Devon képe.
Lassan vette le rólam a szemét és fordult a könyv felé. Ahogy meglátta az élethű rajzot, az arca sziklává dermedt, a szeme résnyire szűkült, a farkasa pedig fejére csapta a fülét és ugrásra készen lekushadt. Szó nélkül emelte fel a naplómat, majd fordította felém, és vádlón bökött az ujjával a rajz melletti szívecske-felhőre. Elvörösödtem, ahogy a szemébe néztem, de csak megvontam a vállam, elvégre nem azért adtam a kezébe, hogy lelkizni kezdjünk.
Kimérten bólintott, majd tovább lapozgatott. Minden egyes ábra és leírás után az arca egyre sötétebbé vált. Feszülten vártam a pillanatot, mikor az utolsó oldalra lapozva szembetalálkozik saját magával. Nem is kellett a könyvet néznem ehhez, ahogy odaért, az arca először falfehérré, majd égővörössé vált. Visszatartottam a lélegzetemet, felkészülve a robbanásra.
- Mi ez? – mordult fel, az ujjpercei egészen kifehéredtek, ahogy szorította kincsemet.
- Ezt próbáltam neked ma este elmagyarázni – válaszoltam óvatosan.
- Rendben. Akkor kezdjük újra. Magyarázd el.
- Egészen korán kezdődött nálam ez a dolog. Még iskolába sem jártam, mikor olyan dolgokat is megláttam, amit rajtam kívül senki más. Lidérceket, démonokat, szellemeket. Nem értettem, mi ez, miért történik mindez velem. Először még próbáltam a felnőtteket beavatni, hátha ők is látják, de egy idő után azt vettem észre, hogy kezdenek furcsán nézni rám. Onnantól kezdve nem szóltam egy szót sem erről, csak figyeltem és megnyitottam a naplót, amit a kezedben tartasz – hadartam egy szuszra, megrettenve a veszélyesen halk hanghordozásától. Egész idő alatt a farkasát figyeltem, de az egyelőre nem akart előtörni.
- A vámpírokról beszélj! Engem csak azok érdekelnek! – utasított kurtán.
- Vámpírok. Oké – bólintottam. – Sokáig nem találkoztam eggyel sem, egészen egy baljós és egyben sorsfordító estéig. Akkor még nem tudtam, ki ő, mi ő, csak azt láttam, ahogy rám villan az a hideg, számító kék szeme, majd egy szempillantás alatt eltűnik a sötétben. Ott kezdődött el minden, ami idáig vezetett engem.
- A bár?
- Véletlenül keveredtem el oda. Anyám éppen az aktuális szeretőjével hajókázott, én pedig elindultam felfedezni az éjszakai életet. Egy fiatal démonnal barátkoztam épp abban az időben, és…
- Hogy mit csináltál? – hördült fel kikerekedett szemekkel.
- Mondtam, hogy a fura dolgaim miatt kerültem ide – mondtam hanyagul. – Szóval éppen ezzel a démonnal lógtam, mikor egyszer csak felvetette, hogy menjünk el a kedvenc helyére. Én persze azonnal igent mondtam, mert biztos voltam benne, hogy nem egy egyszerű kocsmáról van szó. Tehát így jutottam el az Éjjeli Menedékbe.
- És egy pillanatig sem jutott eszedbe, hogy miféle környezetben vagy? Ki tudja, mit esznek ezek például? – förmedt rám.
- Chaz, én ezek között a lények között élek, mióta az eszemet tudom – néztem rá lesajnálóan. – Szerinted nem tanultam meg felismerni azt, amelyik veszélyes rám nézve?
- Mégis egy vámpír képe mellé rajzolgatsz szíveket – morogta.
- Nincs igazad – sóhajtottam. – Nem él olyan vámpír a Földön, vagy legalábbis nem tudok róla, amelyik ártani merne nekem.
- Hogy érted ezt?
- Mennyit tudsz a vámpírok társadalmáról? – kérdeztem tőle félredöntve a fejemet.
- Nem sokat – rántotta meg a vállát. – De nekem bőven elég annyi, hogy tudom, hol kell őket megharapni ahhoz, hogy többé ne mozduljanak.
- Legalább már nem tagadod – mosolyogtam csendesen magam elé, aztán fülig húztam a számat, ahogy az elszólása miatti fintorba szaladt arcára pillantottam. – De a lényeg, hogy a társadalmukat a Tíz Első leszármazottaiból álló Vérek Tanácsa vezeti.
- Várj, mi az a Tíz Első?
- A világ tíz első vámpírja. A történelmük már nem tartja számon, miként ébredtek fel az Elsők, de a leszármazottaik a mai napig megtalálhatók a világ összes táján. Tehát a Tanácsot a tíz legerősebb család feje irányítja. Ez mindig egy tiszta vérű vámpírt jelent. A család persze állhat váltottakból, de a vezető mindig csakis ősi vérből való lehet. Nem érted? – néztem rá, majd nagyot sóhajtottam, ahogy megrázta a fejét. – Egy tiszta vérű vámpír csak és kizárólag az Elsők egyikének leszármazottja lehet. Nem, ne nézz így rám, nem olyan leszármazottja. Ők ezt ölelésnek nevezik. Ez egy olyan rítus, ahol az egyszerű vámpír tiszta vérűvé válik, így biztosítva a család hatalmának töretlenségét.
- És akkor kik a váltottak? Az egyszerű vámpírok?
- Pontosan. Egyszerű, sima vámpírok, akik a jól ismert történetek szerint születnek. Na de mondom tovább. Tehát ezek a családok irányítják a vámpírtársadalmat, emellett pedig a saját területeiket. Többé-kevésbé azonos hatalommal bírnak, kivéve egy családot. Az ő fejük a világon most létező vámpírok legöregebbje, akit még maga az egyik Első ölelt magához, több mint háromezer évvel ezelőtt.
- Tessék? – tátogott Chaz maga elé, a megdöbbenéstől a hangja csak valami egércincogássá satnyult.
- Bizony. Ha még mindig a királyok kora lenne, minden bizonnyal ez a család ülne a trónon.
- De ez hogy lehetséges? Egyszerűen nem élhetnek ennyi ideig – suttogta maga elé.
- Miért? – néztem rá kérdőn.
- Mert… vegyük például magát a létezést. Hogyan lehet évezredeken át ugyanaz valaki? Hogyan élhet mindig ugyanott, hogyan léphet ki az utcára anélkül, hogy fel ne tűnjön valakinek, nem öregszik, nem változik, hogy már rég halottnak kéne lennie!
- Volt idő, amikor ez nem volt annyira természetellenes, mint most, Chaz. Az ókori világban az istenek kegyeltjének számított az, aki tovább élt, mint a többiek, sőt, voltak társadalmak, ahol istenként tiszteltek egy-egy vámpírt. Csak az úgynevezett felvilágosult világban kellett bujkálniuk. És ha egy kicsit használod az eszed, egyből rájöhetsz, hogy a kérdésedre itt van a szemed előtt a válasz.
- Attól, hogy van Nuysék ide-oda költözgetnek, még nem tudom elfogadni, hogy évezredeken keresztül éljen valaki – morogta.
- Ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem vonom kétségbe senki szavát sem.
- Oké, tegyük fel, hogy elhiszem, hogy ez a családfő cirka háromezer éves. Hogy vészelte át például a középkort? Hogyan táplálkozott akkor, mikor már azért elégettek bárkit, mert éppen bal lábbal lépett le a járdáról?
- A vámpírok képesek egy úgynevezett mélyálomba lépni. Ebben az állapotban akár évszázadokat is eltölthetnek anélkül, hogy táplálkozniuk kellene. A zavaros időkben az uralkodó családok körében elterjedt gyakorlat volt, hogy a Három közül kettő mélyálomba vonult, egy pedig védelmezte a nemzetséget.
- És mi ez a Három?
- A Három az uralkodó család, vagy ha jobban tetszik, a nemzetség vezetője. Három öreg, vagy nagyhatalmú vámpír.
- Van Nuysékkal mi a helyzet?
- Ezt neked kellene jobban tudnod. Én csak azt látom, hogy micsodák valójában, hogy hova tartoznak, azt már nem.
- Mit látsz Emilyről? – csapott le mohón.
- Chaz, félek, erre a kérdésedre nem tudok olyan választ adni, amilyet szeretnél.
- Tehát meg fog történni – szűrte a szavakat a fogai között.
- Sajnálom. Az ő sorsa abban a pillanatban eldőlt, ahogy először sírt fel a kórházban. Ez sem az ő, sem pedig Victor számlájára nem írható. Neki ez rendeltetett.
- És mi van veled? – húzta össze a szemét. – Honnan tudsz te ennyi mindent? És mit keres Trent van Nuys képe a naplódban, teljesen máshogy leírva, mint aminek én ismerem?
Hosszú pillanatokig nem bírtam megszólalni, csak bámultam az ölembe ejtett kezeimet. Mit mondhatnék neki erről? Egyáltalán, képes vagyok-e elmondani mindazt, amit tudnia kell ahhoz, hogy megbízzon bennem és elárulja azt, amit viszont én akarok tudni?
- Én Devonnak ismertem meg – szólaltam meg végül rekedten egy hatalmas sóhaj után. – Ő volt az a vámpír, akit először pillantottam meg az éjszakai utcán, és ő volt az, aki teljesen megváltoztatta az addigi életemet két évvel ezelőtt. Mindez egy terv része volt, amit akkor este értettem meg, mikor szemtől szembe találkoztam vele. Devon annak a családnak dolgozott, amelyiknek a már említett legősibb vámpír a vezetője. Egy egyszerű kis végrehajtó volt. Ő mesélte el mindezt nekem, és még sok más olyan dolgot is, amelyet addig el sem tudtam képzelni, és adott magyarázatot olyanokra, amelyeket ugyan láttam, de értelmezni nem tudtam.
- Például, hogy honnan van a képességed?
- Nem, azt nem magyarázta meg, én pedig nem is firtattam, régóta elfogadtam, hogy ilyen vagyok és kész. Azonban neki köszönhetem azt a felfedezést, amit addig nem értettem tisztán. Vagyis hogy nem csak azt látom, hogy micsoda az adott ember valójában, hanem azt is, hogy milyen képességekkel bír.
- Rólam mit látsz?
- Veled elég nehéz helyzetben vagyok. Mint azt a naplómban is láthattad, hozzád hasonlóval még nem találkoztam, ezért kicsit több időbe telik, hogy értelmezni tudjam azt, amit látok – tereltem a kérdést.
- Több időbe – visszhangozta, majd a szája sarkában megjelent egy gunyoros mosolykezdemény. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem tudok a kérdésére válaszolni. – Nos, akkor majd erre visszatérünk, ha már letelt az a több idő, rendben? És mi van a többiekkel?
- A vámpírokra gondolsz? – kérdeztem zavartan, majd mikor bólintott, megköszörültem a torkomat. – Nos, itt van például Victor. Ő egy Fürkész, vagyis olyan személy, aki hallja mások gondolatait. Devon egy Manipuláló. Képes az érzelmek befolyásolásával rávenni bárkit arra, amire csak akar. Ugyan arra a lapos vörösre csak egy pillantást tudtam vetni, de ha jól láttam, akkor ő egy Látnok, vagyis meghatározott időtartamon belül képes érzékelni a jövőt.
- Az Cecile volt.
- Cecile – bólintottam mereven. Szóval ez a Cecile vette el tőlem a szerelmemet. – Aztán ott van Emily, aki…
- Mi van? – hördült fel. – Emilynek is vámpírképességei vannak? De hiszen ő ember!
- Még ember – hangsúlyoztam. – Chaz, ne felejtsd, ő arra született, hogy vámpírrá váljon. Egyébként meg különleges képességei nem csak nekik vannak, de ők azok, akikével anélkül foglalkozhatsz, hogy bármi bajod esne – vontam meg a vállam, tudatosan nem véve észre az enyhe borzongást, ahogy a többiek képességeinek forrására gondoltam. – Szóval emlékszel, mikor először láttam meg őket együtt, és te sem értetted, miért kezdtem el hangosan nevetni? Mert megláttam mindkettőjük képességét. Míg Victor ugye egy Fürkész, addig Emily egy Pajzs. Mind a testét, mind az elméjét védi valamiféle energiaburok. Elég vicces volt látni őket így együtt.
- Emily folyton csetlik-botlik. Hogy védhetné bármi is?
- Ezek szerint vagy nem tudja még irányítani, vagy fogalma sincs az egészről. Nagyon kevesen ismerik meg az erejüket az átváltozásuk előtt, és sokan vannak azok, akik utána is csak a sötétben tapogatóznak. A szerencsésebbek összeakadnak egy mesterrel, akitől megtanulhatják kiaknázni a képességüket az utolsó cseppig, de meg kell mondjam, Emilyhez hasonlóval még nem találkoztam.
- És mi vagy te? – húzta össze a szemét.
- Én Látó vagyok – sóhajtottam fel. – Szorul ez bármiféle magyarázatra?
- Nem – rázta meg a fejét. – De még mindig nem árultad el, mit akart tőled Trent. Vagy Devon, tökmindegy.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ezt tudni akarod – néztem rá félszegen. Viszonozta a pillantásomat, és ahogy teltek a másodpercek, az arca úgy lett egyre sötétebb.
- Remek – sziszegte végül villogó szemekkel. – És miért? Azért, amit tudsz? Ezzel akar magának egy kis elismerést kivívni?
- Ha hagynád, hogy befejezzem a történetet, könnyebben megértenéd a dolgokat. Köszönöm – mondtam kimért biccentése láttán. – Mint ahogy azt már mondtam, Devon a legősibb Tiszta Vérű végrehajtója volt. Az ő feladat volt egyrészt a Da Carra nemzetség piszkos ügyeinek intézése, másrészt az új tagok elkalauzolása, rosszabb esetben leszállítása a család székhelyére.
- És te mi vagy? Elkalauzolt vagy leszállított? – mordult fel.
- Én egyik sem.
- Miért?
- Ezért – csatoltam le az órámat és nyújtottam felé a kezemet, csuklóval felfelé.
- Mi a franc ez? – ugrott fel a székről szörnyülködve. A farkasa újra támadáshoz készülve lapult le.
- Fogd őt vissza, Chaz. Nincs mitől félnie.
- Kinek? – nézett rám döbbenten.
- A farkasodnak. Ne nézz rám ilyen hülyén, pontosan látom, hogy mit csinál éppen – vagyis hogy mire vágysz te, egész pontosan. Most legszívesebben csuklóból letépnéd a kezemet, és apró cafatokra marcangolnád a bélyeget.
- De… de…
- Mondtam, hogy látok. Azt hittem, a napló után nem kell még magyarázkodnom erről. Ülj inkább vissza. – Mikor feszengve bár, de megtette, tovább folytattam. – Még mielőtt téves következtetéseket vonnál le, sem táplálék, sem szolgáló nem leszek. A család időről időre új tagot választ maga közé, csak hogy a hatalma továbbra is töretlenül biztosítható legyen. Ennél a családnál ez közel négyszáz éve nem történt meg, mikor is a testvéreimre rátaláltak.
- A testvéreid? – sikoltotta. – Te nem vagy normális!
- Vajon akkor is így gondolkoztál, mikor először változtál át? – vágtam vissza.
- Az teljesen más, az…
- Természetes? Azt akarod mondani?
- Ha már itt tartunk, ez igenis sokkal természetesebb, mert mi legalább nem szívjuk ki senki vérét, és nem úgy szaporodunk, mint valami vírus!
- Vírus? Ez a vírus, ahogy te nevezted, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a mostani ismert világ kialakuljon! El sem tudod képzelni, mennyi mindent kapott a te „természetes” világképed az undok vérszívóktól!
- Na persze – fújtatott. – Ezt is gondolom a drágalátos Devon dumálta be neked, mi?
- Ne merészelj így beszélni sem róla, sem pedig a népemről! – sziszegtem, miközben résnyire szűkült szemmel követtem minden mozdulatát.
- A néped? Jacky, te nem tudod, miket beszélsz! Ezek a… kreatúrák nem törődnek senkivel, csak saját magukkal, az önző kis céljaikkal, a haszonnal, amit szerezhetnek, bármi áron! Számukra a család nem más, mint jól üzemelő, de csak ideig-óráig életképes érdekkapcsolat. Elhiszem, hogy vonzóak a számodra, elvégre te is csak a zsákmány vagy, de legyen eszed!
- Semmit nem tudsz róluk! – ordítottam vissza. – Hány vámpírt láttál már életedben? Elbeszélgettél akár eggyel is, vagy rögtön azzal kezdted, hogy nekiestél és széttépted? Kreatúra, azt mondod? És te mi vagy, ha már itt tartunk? Egy ösztönlény? Egy vadállat? Egy torzszülött?
- Ennek tartasz? Egy ocsmány bestiának? – kérdezte félelmetesen halk hangon. Ökölbe szorította a kezeit, megfeszítette a testét, hogy ne vegyem észre a remegést, de a farkasa elárulta őt, vagdalkozásomtól előtörni készült belőle.
- Nem ijesztesz meg ezzel többé. Látni akarom – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, és kidugtam az állam komoly elhatározásom jeléül.
- Az életeddel játszol, ugye tudod?
- Nem félek.
Egy pillanatig keményen nézett a szemembe, de én nem tágítottam. Minél makacsabbul ragaszkodtam az elképzelésemhez, a homlokán annál mélyebbek lettek a ráncok. Aztán értelmezhetetlen morgás tört föl a torkából, majd hirtelen az ablakhoz ugrott és kivetette magát.
Sikoltani sem volt időm, olyan gyorsan történt minden. Mire magamhoz tértem a sokkból és utána hajoltam, Chaznek már nyoma sem volt. A hátsó udvarban viszont ott körözött a hatalmas, csillogó barna bundájú farkas, akit annyiszor láttam már elmosódva az alakja felett lebegni. Torkomban dobogó szívvel rántottam vissza a fejem az ablakból és viharzottam le a lépcsőn, majd rontottam ki a kertbe. Ahogy kiléptem a nedves fűbe, megtorpantam. A farkas egyenesen engem nézett, fülei idegesen forogtak körbe. Apró lépésekkel, óvatosan haladtam felé. Bár tudtam, hogy Chaz sosem bántana, de fogalmam sem volt, hogy az előttem álló lényben mennyi van meg még belőle. Ahogy egyre közelebb értem, a farkas idegesen egyik lábáról a másikra állt, az izmain pedig remegés futott át. Lesunyta a fejét, mikor megálltam előtte és bátortalanul megérintettem a homlokán.
Puha, selymes szőrbe merültek az ujjaim. Nem igazán tudtam, mit kellene tennem, de Chaz – vagyis a farkas – megoldotta a gondomat, mikor felemelte a fejét és hatalmas orrával körbeszimatolt. Felnevettem, ahogy szuszogó lélegzetvétele megcsiklandozta a nyakamat. Megvillantotta a fogait, én pedig elképedve figyeltem a már sokszor látott farkasvigyort.
- Te kiröhögsz engem? – hördültem fel.
Válaszként csak leült, a fülei lekonyultak, de még véletlenül sem a bűnbánattól. Csillogó fekete szemeiben komiszul villant meg a házból kiszűrődő gyér fény.
- Te kiröhögsz engem – állapítottam meg. – És mi lesz most? Dobjak el egy botot, és te visszahozod? – Sértett morgás volt a válasz. Megvontam a vállamat. – Ha nem, hát nem. Idehívod a többieket? – Megrázta a fejét. – Szóval erre is nemet mondasz. Akkor változz vissza. Kérdezni akarok valamit.
Elhúzta a fejét a vállamtól, nagy szemeivel gyanakodva méregetett. Viszonoztam a pillantását a tőlem telhető legártatlanabb arckifejezéssel. Mintha sóhajtott volna egyet, aztán a farkas megremegett, kontúrjai elmosódtak, a levegő szikrázni látszott, ahogy Chaz alakja előbukkant a semmiből. Tátott szájjal bámultam az átalakulását, melyhez hasonló csodát még nem láttam.
- Csukd be a szád, mielőtt belerepül valami – lépett elém, és emelte meg az államat egyik ujjával. Összerázkódtam az érintésétől, és az ámulatból felocsúdva a hideg esti levegőtől.
- Ez csodálatos volt – suttogtam elkapva a kezét.
- Az előbb még azt mondtad, hogy torzszülött vagyok – húzta el a száját.
- Mindenben meg lehet találni a szépséget – vontam meg a vállamat.
- Azért a bot egy kicsit túlzás volt.
- Bocsi – mosolyodtam el az arcomhoz húzott kezébe rejtve mosolyomat. Jólesett az érintése, a bőréből áradó hőség.
- Mit akarsz kérdezni? – zökkentett vissza a valóságba.
- Ja, a kérdésem – sóhajtottam fel, majd vonakodva eleresztettem a szorongatott végtagot. – Nos, hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. Mindent akarok erről a dologról tudni! Hogyan alakult ki? Ki képes az átváltozásra? Honnan ered a képesség? Miért utáljátok a vámpírokat?
- Ezek olyan dolgok, amiket engedély nélkül nem mondhatok el neked – zárult be az arca hirtelen. – Már az is felelőtlenség volt részemről, hogy hagytam látnod az átalakulásomat. Nem fognak emiatt megdicsérni.
- Miért kellene bárkinek is megtudnia, hogy én tudok erről? Elárulni úgysem fogom senkinek, úgyhogy a titkod abszolút biztonságban lenne nálam!
- Az a bélyeg a csuklódon nekem nem erre szolgál bizonyítékul. Egy leszel ősi ellenségeink közül, ráadásul nem is akárki! Nem foglak beavatni ezekbe a dolgokba, hogy még a végén hátrányunk származzon belőle.
- Te tényleg azt hiszed, hogy a tőled megszerezett tudást felhasználnám ellened? – tátottam el ismét a számat, de most a döbbenettől.
- Ismerem a fajtádat. Lehet, hogy mint Jacky Foreman a barátom vagy és bízhatok benned, de mint Jacky Da Carra… nos, így már egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla.
- Chaz… – nyögtem, szavainak élétől bennem rekedt a levegő.
Nem szólt semmit, csak nézett rám azokkal a hatalmas, fekete szemeivel. Kezeit zsebre vágta, háta megfeszült, és hiába kutattam rajta az enyhülés jeleit, az arcából, a testéből, de még a farkasából is csak úgy sütött az elutasítás.
- Azt hiszem, egy darabig nem kellene együtt lógnunk – szólalt meg végül, és a hangja olyan volt, mint egy arculcsapás.
- De miért? – makogtam.
- Át kell ezt gondolnom. És beszélnem kell a többiekkel.
- Tudod, hogy sosem ártanék nektek – leheltem.
- Túl sok minden változott meg azóta, hogy ezt tényleg tudtam. Értékelem, hogy beavattál a bizalmadba, de talán jobb lett volna, ha… nem – rázta meg a fejét keserűen. – Nem lett volna jobb úgy sem, ha csak dolgokat mondasz el. Azon a napon, amikor a… testvéreid – köpte felém a szót, mint valami szitkot – eljönnek érted, mi ellenségekké válunk.
- Nem kell így lennie.
- Hagyjuk ezt most. Egyet már elvesztettem miattuk, még egyet nem fogok – motyogta maga elé szinte alig hallhatóan, aztán öles léptekkel megindult az utca felé.
- Chaz, várj! – szaladtam utána. Nehéz volt vele lépést tartani, de megragadtam a karját, és így sikerült egy kicsit lelassítanom.
- Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgokat – mondta lágyan. – Csak egy kis időt kértem.
- Ismerem már ezeket az időkéréseket – duzzogtam.
- Engedj elmennem – kérte, és mivel nem reagáltam, gyengéden nekiállt lefejteni az ujjaimat a karjáról. Nem tiltakoztam, nem volt hozzá erőm, csak értetlenül néztem, ahogy hatalmas barna keze lassacskán eltávolodik az enyémtől.
Mikor beszállt a kocsijába, egy végső kísérletet akartam tenni, hogy marasztaljam, de amint az arcára néztem, minden frappáns gondolat kiröppent az agyamból. Elkínzott kifejezés uralta mindig mosolygós vonásait, a szeméből pedig a fájdalom és a csalódottság émelyítő keveréke sugárzott, amitől önkéntelenül is megborzongtam.
Még akkor is csak álltam ott a ház előtt a sötétben némán, könnyektől maszatos arccal, mikor az ütött-kopott pickup bömbölő motorjának visszhangja már rég eltűnt a suttogó fák között.
