8. fejezet - Egy lépést előre

Megállás nélkül szakadt az eső. A hétvége simogató melege nagyjából két perc alatt kiveszett az emlékezetemből. Nem is bántam, mogorva hangulatomnak tökéletes aláfestést adott a nyálkás szürkeség.

     

Kivágtam a kocsi ajtaját, magamra rángattam az esőkabátomat és beszaladtam az épületbe. Mintha a többiek éreztek volna mogorvaságomat, hozzám sem szóltak, nagy ívben elkerültek. Összeszorítottam a fogaimat, mikor beléptem a terembe. Direkt nem pillantottam Chazre, csak a szemem sarkából láttam, hogy ugyanúgy kihúzza nekem a széket, mint máskor, én viszont felszegett fejjel a terem másik végébe sétáltam. Már megint mindenki engem bámult, néma csendben, mint az első napon, és ahogy levágódtam a tátott szájjal rám meredő Stan mellé, a fejek kis csoportokba rándultak össze és elindult a halk zúgás.

- Jacky, nahát… – hebegte vadiúj padtársam. – Azt hittem a pénteki után, hogy te meg Chaz…

- Egyáltalán nem – válaszoltam hidegen. – Ő meg én végeztünk egymással.

- Erről mindent el kell mesélned! – hajolt át az asztalon az előttünk ülő Terry.

- Nem igazán tudok mit. Kiderült, hogy mi ketten mégsem vagyunk annyira egy hullámhosszon, mint azt korábban gondoltuk.

- Azért ennyire nem kell kimértnek lenned – húzta fel az orrát, és előrefordult, ahogy Mr. Duente, a tanárunk lecsapta a dossziéját az asztalra.

    

Sóhajtottam csak válaszként, majd belevetettem magam a spanyol nyelvtan rejtelmeibe.

    

Az ebédszünetig úgy teltek az órák, hogy nem is emlékeztem rájuk. Halványan derengett, hogy matekon ismét megdicsért a tanár és példaként lobogtatta meg a száz százalékos tesztemet, történelmen pedig bekerültem abba a csapatba, akiknek az európai hódítások előtti törzsi társadalmakról kellett előadást tartania a pénteki órán.

    

Ahogy az ebédlő felé tartottunk, a többiek folyamatosan arról fecsegtek, mi volt még a pénteki buliban, és hogy mennyire sajnálják, hogy úgy eltűntem. Ahogy a hétvégém alakult, én is egyre inkább azt éreztem, bár maradtam volna és táncoltam volna az asztal tetején Stan papa koktéljától, mint a többiek!

- Jacky - súgta oda Lynette –, ugye tudod, hogy az összes van Nuys téged bámul?

- Mi? – kaptam fel zavartan a fejem.

- Ott, az ablaknál! Most nézd meg Victort, hát nem tökéletes?

- De. Egyszerűen fenomenális – morogtam, mikor megláttam, hogyan jelenik meg a gúnyos mosoly az arcán. Persze, hiszen engem és Emilyt kivéve mindenki nyitott könyv volt előtte.

    

Megálltam a salátás pult előtt, de csak húztam a számat. Valahogy egyik ételre sem volt gusztusom, és mikor Chaz jelent meg velem szemben a négy motoros fiúval a nyomában, még jobban elment az étvágyam. Dühösen kaptam ki egy tojásos szendvicset, mellé egy palack ásványvizet, és hátat fordítottam nekik. Majdnem kiesett a tálca a kezemből, ahogy szembetaláltam magam Victor bosszantó mosolyával.

- Ez nem túl egészséges – bökött a szendvicsemre. – Nem te voltál az, akitől kacifántos okfejtéseket hallottam az egészséges táplálkozásról nem is olyan régen?

- Nagyon vicces vagy – füstölögtem. – Biztos, hogy itt és most akarod velem megvitatni, kinek milyen táplálkozási szokásai vannak?

- Vajon miért érzek kihívást a hangodban? – sóhajtott fel színpadiasan. – De legyen. Hagyom, hadd élvezd ki ennek a szendvicsnek minden üres kalóriáját. Esetleg megtiszteled az asztalunkat a társaságoddal?

     

Megvillant a szemem, ahogy az arcára néztem, és megláttam, hogy a meghívása tulajdonképpen nem nekem, hanem érzéseim szerint a még mindig a hátam mögött álló Chaz ellen szólt. Sértettségem azonban rögtön elnyomta a hirtelen támadt védelmező ösztönömet, és Victor kezébe nyomtam a tálcámat.

- Miért is ne? Ebben a koszfészekben már mindenkivel sikerült legalább egy-két mondat erejéig beszédbe elegyednem, kivéve titeket. Talán jó is lesz végre olyanokkal is szóba állni, akiknek nagyobb az agytérfogatuk a… nem is tudom, milyen vadállatok élnek errefelé? Farkasok? Igen? Na, hát akkor azokénál.

     

Victor széles mosolyra húzta a száját, ahogy jó erősen kihangsúlyoztam a „farkas” szót, és enyhén meghajolva ellépett az útból. Szinte égetett a hátamba mélyedő öt szempár, de megacéloztam magam és szálegyenes derékkal indultam el a vámpírok felé. De ahogy egyre közelebb értem, az önbizalmam úgy csappant meg. Bár Emily barátságosan húzta ki nekem a mellette álló széket, és a másik lány is érdeklődve szemlélt, a gyomromban felfelé kúszó jeges rémület tárgya, Devon mélyen az ujjai között forgatott palack címkéjébe dugta az orrát, és még véletlenül sem pillantott rám.

- Nahát, öcskös, mit hoztál nekünk? – csilingelt Cecile. – Azt hittem, hogy nem szereted a szőkéket. Nincs bennük elég élet, nem ezt szoktad mondani?

- Aranybarna – morogtam elégedetlenül.

- Ne is figyelj rá, Jacky – húzott le maga mellé Emily. – Cecile-nek mániája, hogy kerítőnőt játszik, ha pedig éppen nincs kéznél egyetlen magányos lélek sem, akkor minket piszkál. Örülök, hogy itt vagy – súgta aztán a fülembe.

- Egy szavát se hidd el! Csak szeretem, ha mindenki boldog a környezetemben, és ha ehhez az én közbeavatkozásom kell, hát egye fene! Az emberek néha olyan életképtelennek tűnnek – mosolyodott el, és nem tudtam eldönteni, hogy az „embereket” direkt nyomta meg, vagy csak az ő szájából hangzott úgy, mintha mögöttes tartalma lenne.

- Azt hiszem, szerét is ejthetnénk akkor a kötelező köröknek – ült le Victor is, gyorsan elterelve a témát. – Jacky, ez a minden lében kanál kis ördögfióka az én legkedvesebb fogadott testvérem, Cecile. Mellette a bátyám, Trent, aki mondjuk nem tudom, mióta érdeklődik így a szénsavas üdítők tápanyagtartalma után, de majd mindjárt megkérdezzük tőle. Emilyt ezek szerint már nem kell bemutatnom neked, magamat pedig… nos, ahogy te is mondtad, sem az idő, sem a hely nem alkalmas.

- Sziasztok – nyögtem, le nem véve a szememet „Trentről”. Megrándult egy arcizma, mikor Victor hozzá ért a bemutatásban, de továbbra sem nézett rám.

- Mindent el kell mesélned magadról, Jacky – hajolt felém Cecile. – Mióta Emily ideköltözött, semmi izgalmas nem történt Hansville-ben, és én már úgy unatkozom! Jó ez a kisváros, nem arról van szó, de az emberek olyan vidékiek, már ha érted, mit akarok ezzel mondani. Itt egyszerűen senkivel nem lehet beszélni semmiről sem, és ha azt mondom valakinek, hogy Prada, azt hiszik, káromkodom!

- Divatról akarsz velem beszélgetni? – mosolyodtam el hitetlenkedve.

- Ez a másik mániája a kerítősdi mellett. Egyszerűen nem képes felfogni, hogy itt rajta kívül senkit sem érdekel, milyen színű a varrás a nadrágja zsebén – jegyezte meg szárazon Victor.

- Ami azt illeti, ez meg is látszik rajtad. Néha úgy öltözködsz, hogy nem tudom eldönteni, a testvérem vagy, vagy a nagyapám.

- Szerintem te sem örülnél annak, ha úgy öltöznék fel, ahogy valóban kedvem tartja – nézett vissza a nővérére jelentőségteljesen.

- Undok vagy – rántotta meg a lány törékeny vállát.

- Ezért szeretsz, nem igaz? – jelent meg ismét a már jól ismert gúnyos vibrálás a szája sarkában.

- Ne haragudj, hogy az öcsém nem tud viselkedni – fordult felém Cecile. – Túlságosan nagyra tartja magát, csak mert állítólag pár lány jóképűnek találja. Most mondd meg, milyen gyengeelméjű lehet az, akinek ő tetszik?

- Cecile! – csuklott fel Emily felháborodásában.

- A jelenlévők mindig kivételek, drágám.

- Sosem néztem még rá ilyen vonatkozásban – mondtam, majd Victor felé fordultam és tüzetesen szemügyre vettem a vonásait. Lustán, kedvtelve legeltettem a szemem tökéletes arcán, érzéki száján, a sarkában reszkető félmosolyon. Végül lekicsinylően összehúztam a szememet, és úgy válaszoltam. – Nos, én sem értem, mitől olyan nagy szám. Sosem szerettem a vékony barnákat. Az én álmaimban a férfi magas, izmos, hollófekete haja van, és vakítóan kék szeme.

- Azt hiszem, mi még nagyon jó barátnők leszünk – élénkült fel, amitől vörös haja mintha még jobban lángra gyúlt volna. – A szemszínt leszámítva, az én ideálom is pontosan ilyen.

- Kér még valaki egy kólát? – szólalt meg hirtelen Trent. – Senki? Oké, mindjárt jövök.

- De hát még ezt sem ittad meg! – nézett rá Cecile értetlenül.

- Kiment belőle a szénsav – szólt vissza a válla fölött, aztán már hallótávolságon kívülre is keveredett.

     

Szándékosan nem néztem egyikükre sem, a szemem sarkából azonban végig Victort figyeltem. Elgondolkozva dőlt hátra a széken, hosszú lábait az asztal alá nyújtóztatta, egyik kezével a tányérjáról leesett paradicsomot piszkálgatta, a másikkal Emilyét fogta. Első ránézésre nem törődött semmivel, de ahogy mereven, csak előre figyelt, biztos voltam benne, hogy Trent fejében turkál. Egyéb esetekben elöntött volna a pánik, de az egyetlen, akitől nem kellett tartanom, hogy elárulja a titkomat, az pontosan ő volt.

- Ugye tudod, hogy most kisebb fajta lavinát indítottál el? – hajolt hozzám Emily. – Nem elég, hogy mi ketten nem verekedtünk össze, még velünk is ebédeltél ma.

- Eddig azt hittem, azzal ebédelek, akivel akarok.

- Kivéve, ha van Nuysék az asztaltársaság. Itt mindenki imádja Chazt és a bandáját, és mindenki utálja Victorékat. Tartok tőle, ugyanolyan számkivetett leszel hamarosan, mint ahogyan én az lettem. Pláne, hogy még…

- Hogy még? – kérdeztem vissza élesen, és sürgetően intettem, hogy fejezze be a zavarában abbahagyott mondatot.

- Ahogy látom, te meg Chaz, nos, köztetek sem úgy alakult a helyzet, mint kellett volna, és most, hogy itt kötöttél ki… Tudod.

- Azt hiszed, engem is úgy fognak majd kezelni, mint téged, csak azért, mert nem jöttem össze Chazzel és egy van Nuys meghívott ebédelni? – nevettem fel harsányan. – Ugyan már, Emily, ne butáskodj! Akármennyire is kisvárosban vagyunk, szerintem az embereket feleannyira sem érdekli mások magánélete, mint azt gondolod. És különben is! Ki az a Chaz, hogy így oda kell figyelni minden mozdulatára?

    

Velem nevetett, bár láttam a szemén, hogy ő is ugyanúgy érzi szavaim hamisságát, mint ahogy én. Szinte égette a számat elhagyó hazugság, de erővel elnyomtam ezt az érzést is, mint eddig bármelyiket vele kapcsolatban.

- Nos, Jacky, ha van kedved, a jövőben is szívesen látunk az asztalunknál – pattant fel hirtelen Victor, és a többiek követték. – Igazán tanulságos volt.

- Meglátjuk – bólintottam válaszképpen.

    

Figyeltem, ahogy távoznak. Két kecses, már-már légies alak, és bár nem is különbözhettek volna jobban egymástól, mégis kísérteties volt köztük a hasonlóság. És Emily, a csetlő-botló harmadik, aki ordítóan kilógott a sorból. De ahogy valódi énjükre pillantottam, három csodálatos teremtményt láttam elsiklani az ebédlő kijárata felé. Az ajtó előtt csatlakozott hozzájuk egy negyedik is, aki egy másodperc törtrészéig mélyen a szemembe nézett, mielőtt kilépett volna az ajtón.

     

Visszafordultam a szendvicsemhez, de a szememet ellepő könnyrétegen keresztül azt sem láttam volna meg, ha a tojások hirtelen kikelnek. Csak majszoltam, majszoltam, és közben megszakadt a szívem.

7. fejezet - Egyedül

Nem akartam felkelni, pedig a Nap már magasan járt az égen. Még félálomban hallottam, hogy Joe morgolódik a földszinten, először azért, mert nem tudta elsőre beletűrni a nadrágját a gumicsizmába, aztán meg azért, mert nem volt elég feszes a horgászzsinór, de végül felbőgött a Cherokee motorja, és újra halotti csönd szállt a házra.

     

Sóhajtva gyűrtem a párnát a fejem alá, karjaimmal pedig megragadtam az ágy támláját. Újra és újra lejátszódott nyitott szemeim előtt a tegnap esti jelenet, de bárhogy is gondolkoztam, nem láttam meg, mi késztette Chazt erre a kurta-furcsa menekülésre. Őszinte voltam, mert úgy éreztem, bízhatok benne, és ugyanezt vártam volna el tőle. Eszembe sem jutott, hogy ez lesz a vége.

     

Ellenségek? A szó, a hangja, ahogy kiejtette, tőrdöfés volt a szívemben.

     

Addig tartottam a karomat ebben a kifeszített pózban, míg el nem kezdett zsibbadni a vállam. A fizikai fájdalom segített, hogy elterelje a gondolataimat egy sokkal rosszabb, sokkal alattomosabb fájdalomról.

     

Ez a fájdalom ugyanakkor felvetett egy igencsak furcsa kérdést. Miért viselt meg ennyire Chaz távozása? A válasz akár egyszerű is lehetett volna, de nem volt értelme. Nem. Nem lehetett értelme! Hiszen szinte nem is ismerem. Nyurga, esetlen kölykök voltunk, mikor utoljára találkoztunk, akkor is inkább csak muszájból haverkodtunk. De mégis…

    

 Felnyögtem, ahogy egy hirtelen mozdulattal a fejemre húztam a takarómat, és nem csak a vállamba nyilalló fájdalom miatt. A bennem kavargó érzések kezdtek rossz irányba fordulni. Bele sem mertem gondolni, hogy mindez mivé fajulhatna, ha rálépnék az ösvényre, amire pedig egy halk, de annál bosszantóbb hangocska a lelkem mélyén sivalkodva terelni akart.

- Csönd legyen! – utasítottam rendre fennhangon az árulót, de egyre csak ott gúnyolódott.

    

 Hogy legalább elnyomjam egy kicsit, kitapogattam az éjjeliszekrényen a lejátszómat, a fülembe raktam és a még éppen elviselhető tartományig tekertem a hangerőt. Ez segített. Hamarosan nem vert már semmi más visszhangot bennem, csak az üvöltő zene – és a gyomrom korgása.

     

Kelletlenül rúgtam le magamról a takarót. Ujjaimmal végigszántottam a hajamon, laza lófarokba kötöttem, majd belebújva papucsomba lecsattogtam a konyhába. Kifejezetten hálás voltam a hétvégéért, főként pedig azért, mert ez Joe pecás hétvégéje volt, vagyis csak másnapra vártam vissza.

     

Két nap egyedül. Két nap, hogy letisztázzam magamban a történteket.

     

Oda sem figyelve tömtem magamba a reggeli müzlit. A konyhapultnak támaszkodtam, miközben csak bambultam kifelé az ablakon. A Nap már magasan járt a fák felett, szikrázott a fényében az éjszakából visszamaradt nedvesség. Valami miatt ettől ismét csak az elmúlt este eseményei jutottak az eszembe. A levegő reszketése, mikor Chaz átalakult, az őt körbevevő ragyogás képei úgy suhantak át az agyamon, mint a szellő odakint a levelek között.

     

Megkeseredett a számban a falat. Kiöntöttem a maradékot a csapba, gyorsan elmostam a tálkát, aztán felrohantam az emeletre. Még mindig volt egy táskám, amit nem pakoltam ki, abban tartottam a legritkábban használt, féltve óvott kozmetikai kincseimet. Kihúztam az ágy alól és könyékig elmerültem benne, egy különleges alkalmakra tartogatott tusfürdő után kutakodva. Türelmetlenül tologattam félre a kisebb vagyont érő tégelyeket, mire végre megtaláltam, amit kerestem. Nagy büszkén magamhoz szorítottam és átvonultam a fürdőbe.

     

Örültem, hogy Joe nem volt a házban. A fürdőszobai tartózkodásaimat, le mertem volna fogadni, stopperrel mérte, és ha szerinte túl sok vizet használtam el, már feltűnően nagy zajt csapott odalent. Most viszont én voltam az úr, és legalább fél órát álltam a záporozó langyos vízsugár alatt.

     

De hiába kentem át magam kétszer is a megoldásnak hitt tusfürdővel, hiába mostam hajat ezredszer is, a fejem tetején kopogó vízcseppek nem törölték ki marcangoló gondolataimat. Sóhajtottam, aztán elzártam a csapot, elhúztam a zuhanyfülke ajtaját, szabadjára engedve a bent rekesztett párát. Dideregve nyúltam a törülközőm után és tekertem magamra, nedves lábammal vaksin tapogatóztam a papucsom után a sűrű gőzben. Mikor nagy nehezen megtaláltam, a mosdókagylóhoz léptem és letöröltem a tükörről a párát, de a nedves fürtök alól egy világító kék szempár meredt rám.

- Te meg mit nézel? – sóhajtottam a képmásnak.

- Kivel beszélgetsz? – szólalt meg egy simogató hang az ajtó felől.

    

Összerezzentem, ahogy meghallottam a rejtett gúnyt ebben a hangban. Megkapaszkodtam a mosdó szélében, a fejemet jobbra fordítottam, csak hogy aztán összehúzott szemmel bámulhassam a hanyagul az ajtófélfának támaszkodó Victort. Szabályos, krétafehér arcára árnyékot vetett az ablakon beszűrődő napfény, tökéletes ívű szemöldöke alatt élénken csillogott barna szeme. Érzéki szája sarkában lusta mosoly vibrált.

- A lelkiismeretemmel, ki mással? – morogtam zavaromban.

- Vicces. Csak nem történt valami tegnap este? – fonta karba a kezeit a mellkasa előtt. – Úgy elviharzottál, már azt hittük, rég az államhatár felé tartasz.

- Kit takar ez a „hittük”? – vontam fel az egyik szemöldökömet.

- Ó, csak a testvéreimet és engem. Elég… érdekesnek találtunk, ha mondhatom ezt így – kuncogott.

- Érdekesnek? – visszhangoztam, majd elengedtem a mosdót és kihúztam magam. – Azt hiszem, nem szolgáltam rá a kitüntető figyelmetekre semmivel sem. Akkor mégis minek köszönhetem a látogatásodat?

- Fura lány vagy te, Jackalyn. A legtöbb ember azt kérdezné meg, hogyan jutottam be a házba, vagy hogy mióta ácsorgok az ajtóban, sikoltozna esetleg egy kicsit, megpróbálna elszaladni. De te csak állsz itt nedves hajjal, egy falatnyi törölközőbe csomagolva, és igyekszel szalonokba illő társalgást folytatni velem.

- Neveltetés kérdése – vontam meg a vállam. – Ott, ahonnan én jöttem, ez alapvető elvárás mindenkitől. De még mindig nem kaptam választ.

- Nincs ebben semmi ördöngősség. Te vagy itt az új lány, vagy nem? Mindenki téged akar megismerni, mindenki a te barátod akar lenni.

- Nekem nem úgy tűnik, mintha mindenki velem akarna barátkozni, és különben is, már két hete itt vagyok.

- Ez igaz. Akkor vegyük úgy, hogy a mi családunk ilyen lassan érő típus. Meglehetősen… más életritmusunk van, mint a többieknek. Fogjuk erre.

    

 Keresztbe fontam a karomat a mellem alatt, és félredöntött fejjel meredtem az arcába. A szája szegletéből egy pillanatra sem tűnt el a vibráló félmosoly, a tartásából pedig egyértelműen az sugárzott, hogy mulat rajtam. Igazi arca azonban gyanakodva méregetett, és szinte éreztem, ahogy elméjével kinyúl, hogy az enyémben kotorásszon – mindhiába.

     

Ahogy ott álltunk egymással szemben, óvatosan kerülgetve a témát, ami miatt valójában eljött hozzám, hirtelen megvilágosodtam. Bár tudtam, hogy áruló szerelmem nem lett volna képes rá, hogy felfedje a titkom, az a vörös deszka, Cecile, a képességével annyit kideríthetett rólam, hogy fontos vagyok, talán veszélyes is. Ezért volt most itt, és még véletlenül sem a két szép szememért.

- Tudod mit, Victor? Ismerjetek meg! Jól fogunk szórakozni, ezt garantálom.

- Lekötelezel – hajtotta meg kecsesen a fejét. – Hétfőn találkozunk.

    

Bólintottam csupán, de a szempillantás alatt, amíg a mozdulat tartott, ő kámforrá vált. Nagyot sóhajtottam, aztán komótosan elkezdtem a fejemet az ajtófélfának ütögetni. Mire volt ez jó? Miért nem pattintottam le úgy, ahogy azt kellett volna? Matteos azt akarta, hogy a csatlakozásomig ne kerüljek kapcsolatba senkivel a fajtából, erre mit csinálok? Normális vagyok én?

     

Az első könnycseppeket észre sem vettem. Csak amikor elhomályosodott előttem a kép, akkor kaptam az arcomhoz, és meglepetten tapasztaltam, hogy már az államról csöpög a sós lé. Sietve lemostam magamról, végigdörzsöltem a hajamat egy törölközővel, és úgy, ahogy voltam, a szobámba rohantam. Kapkodva öltöztem fel, nem figyeltem, mit húzok magamra, annyira vágytam a szabadba, az erdőmbe, el a fojtogató légkörből.

     

Mikor végre kicsaptam a hátsó ajtót és egyre közelebb értem a fák hívogató, komor sorfalához, csak akkor csillapodott kissé a rám törő pánik. Tudtam, mi váltotta ki belőlem, és ez volt a leginkább félelmetes.

     

Sírtam. Már megint.

    

Mióta Hansville-be jöttem, meg sem tudtam volna már számolni, hányszor kapott el a bőgés. Egész életem során csak párszor keveredtem olyan helyzetbe, amiből nem láttam más kivezető utat, és az utolsó emlékem erről még New York előttről származott. Azóta is élesen élt bennem a kép, ahogy ott álltam az iskolaudvaron, világos fürtjeim kócosan lógtak ki a kibolyhosodott szürke sapka alól, ökölbe szorított kezemet pedig igyekeztem minél szorosabban a testem mellett tartani. A körülöttem álló lányok kézen fogták egymást, és körbe-körbe szökdécseltek, úgy dalolták gúnyversüket. A refrént mindig harsány kacagás követte, és utána egyikük mindig taszított rajtam egyet. Emlékeztem, mennyire vágytam arra, hogy legalább egy tanító észrevegye, mi történik, de senki sem figyelt ránk, engem pedig lassan, de egyre biztosabban öntött el a kétségbeesés és a szégyen. Az arcomat forró, sós könnyek égették, pedig hányszor megfogadtam, hogy többet nem látnak sírni! Kínzásomnak a csengő vetett véget, de én arról az óráról hiányoztam. Csak ültem a hideg betonon, ömlött a könnyem, és magamban elátkoztam a lányokat, egytől egyig.

     

Azon az éjszakán jelent meg Matteos először az álmaimban. Abban az évben pillantottam meg először a fajtáját, először Devont. Az volt az utolsó alkalom, hogy sírtam volna. Egészen mostanáig.

     

Ahogy beértem az erdőbe, lassítottam a tempón. Mélyen beszívtam a nedves föld ismerős illatát, hallgattam az ezernyi apró neszt. Gondolataim azonban zakatoltak, és hiába próbáltam megállítani őket, elárasztották a legapróbb idegsejtemet is.

     

Chaz. Victor. Emily. A falka. Devon. Adana. Van Nuysék. Megint csak Chaz. Tudtam, hogy valamiképp összefüggenek, valami összeköti őket, amit pedig annyira titkolni akarnak a világ elől. Rá kellett jönnöm, bármi áron.

     

Chaz. Már a gondolatára is végigfutott rajtam a hideg. Az a fajta szoros kötelék, ami két hét alatt fonódott kettőnk között, egyszerre volt hátborzongatóan gyönyörű és félelmetes. Korábban elképzelni sem tudtam volna mást magam mellett, mint egy könnyed, elegáns, de jéghideg vámpírt érzéki ajkakkal, szoborszép arccal, azokkal a világító, kísérteties-kegyetlen kék szemekkel. Egy ilyen lángoló természetű, bosszantó, végtelenül pimasz alak, aki ráadásul telve van érzelmekkel, és még csak véletlenül sem hasonlít az álomképemre, szóba sem jöhetett volna. De most valahogy… megváltoztak a dolgok. Mikor vele voltam, nem a türelmetlen várakozás töltötte ki a gondolataimat, egyszerűen csak élveztem a pillanatot. És mikor elment, olyan űrt hagyott maga után, ami előtt értetlenül álltam, amit semmi más nem volt képes kitölteni, csak ha újra együtt lehettünk.

     

A gondolatra megrázkódtam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármiféle érzést tápláljak iránta, és nem csak a közelgő újjászületésem miatt. Hiszen megmondta. Abban a percben, ahogy a testvéreim eljönnek értem, mi ellenségekké válunk. Abban a percben, ahogy elfoglalom az engem megillető helyet, be kell teljesítsem a sorsomat egy már századokkal ezelőtt megírt forgatókönyv szerint.

    

Önkéntelenül is futni kezdtem. A tengerparton megtett magányos, végtelen kilométerek rendszerint megnyugtattak, a víz felől érkező hajnal hideg, sós permetje mindig kimosta belőlem a kétséget, a zavart. Az itteni meredek, sziklás talaj ugyan olykor gondot okozott, de ahogy egyre jobban beljebb vettem magam az erdőbe, úgy hagytam magam mögött a várossal együtt a gondjaimat is.

     

Váratlanul robbantam ki a tisztásra. Az egyik pillanatban még a hajszálvékony ösvényt kutattam a sűrű lombkoronán átszűrődő gyér fényben, a másikban pedig elvakított a napfény. Hunyorogva álltam a tűző napsütésben. Ahogy lassan kiélesedett a kép, elakadt a lélegzetem. Ott voltam, álmaim helyszínén, a gondolatban milliószor elismételt, fájóan részletesre kidolgozott tett helyén. A térdig érő zöld fű ugyanúgy hullámzott most is, az apró, fehér virágok illata is ugyanolyan bódító volt, mint mindig. A Nap pontosan felette állt meg, beragyogta az én mennyei rétemet.

Belemerültem a fűbe, egyre csak törtem előre, a rét közepe felé. Pontosan ott álltam meg, ahol álmaimban is mindig, ugyanúgy térdeltem le, mint akkor. És bár a véremet is úgy kínáltam fel, ahogyan azt majd fogom, nem történt semmi. Sóhajtva hunytam le a szemem és dőltem hanyatt. Az eltörő fűszálak édes illata és a Nap melege elnyomta érzékeimet, a fülemben bömbölő zene pedig kipucolta gondolataimat.

     

Elaludtam.

     

Sötétség vett körül, idegen, nyirkos. Bármerre fordultam, nem volt semmi körülöttem, csak a feketeség, és hiába nyújtottam ki a kezeimet, nem érintettem falat. Bátortalanul csúsztattam egyik lábamat a másik után egy találomra kiválasztott irányba, az idő pedig megszűnt létezni. Nem jutottam sehova, és mégis haladtam valamerre.

     

Hirtelen egy vakító, már-már fehér szempár villant fel közvetlenül előttem. Reszketve hulltam térdre előtte, suttogtam felé, hogy „Mester”, és még a köpenye szélét is megcsókoltam volna, ha hagyja. Egyetlen intésére fény lobbant a teremben, és ahogy fölém hajolt, évezredek gondjától súlyos arcára lágy mosoly költözött. Törékeny kezével kinyúlt, megérintette a homlokomat, engem pedig elárasztott a nyugalom, ahogy lezárt szemhéjam mögött peregni kezdett eljövendő életem filmje.

     

A tökéletes idillbe durva zaj szólt bele. A falakról verődött vissza, és valahogy mégis mögüle származott. Matteos vicsorogva rántotta vissza a kezét, jóságos arca fenyegetővé változott, aztán egy szempillantás alatt eltűnt, én pedig sikoltva ébredtem fel.

     

Szédülve ültem fel, ujjaim a puha földbe vájtak. De hiába pásztáztam végig a környező tájat, nem láttam meg, mi okozta azt a reccsenő hangot, ami visszarántott a valóságba. Azaz… Egy árnyék suhant el a fák között, aztán még egy, és még egy. Három hatalmas valami. Mozdulatlanná dermedtem, hátha nem vesznek észre, de a lelkem legmélyén az a bosszantó kis hangocska azt sikoltozta, hogy azok a dolgok miattam vannak ott, rám vadásznak, és fussak, ha kedves az életem!

     

Kivártam pár percig, hátha az agyamnak van igaza, de mikor harmadszorra is elsuhantak a fenyegető árnyak, minden izmomat megfeszítve talpra ugrottam és teljes erőmből futni kezdtem hazafelé.

    

Könnyen utolértek, és el is kaphattak volna, ha akarnak. Nem láttam őket tisztán, nem hagyták, hogy meglássam őket, de a puha dobbanásokból, a rohanás okozta jellegzetes surrogásból tudtam, hogy mik üldöznek. Pontosabban kik. Nem tudtam volna megmondani, melyikük melyik, de a falka járt a nyomomban, egyszerűen terelt vissza a városba, el a réttől.

     

 Ennyit Chazről, meg az állítólagos bizalmáról. De honnan tudták, hogy itt vagyok? Honnan tudták, mi történik az elmém legmélyén?

     

Futottam tovább. Ahogy ritkulni kezdtek a fák, és közeledni kezdtem az erdő végéhez, úgy sűrűsödött bennem az engesztelhetetlen harag a farkasok, de leginkább egy bizonyos farkas iránt. Hogy merészelte rám küldeni a kis barátait? Azt hitte, ha majd ott loholnak a nyomomban, letérek a magam választotta, nem is, az eleve elrendelt útról? Ennyire ostobának nézett?

     

Kirontottam az erdőből, vissza sem néztem, hogy mit csinálnak. Berohantam a házba, jó erősen bevágtam magam mögött az ajtót, hogy csak úgy beleremegtek a gerendák.

     

Magamra zártam a szobám ajtaját, hanyatt vágtam magam az ágyon és átkozódva vártam a hétfőt.

     

Megállj, Chaz, megbánod ezt még! Majd én megmutatom!

Személyes megjegyzés #5

Mivel ilyen kis passzív, olvasás-centrikus népek vagytok, itt van még egy kis csemege, a regényem első fejezetének első blokkja:

http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/chrystal-morrison-szellel-szemben-1-resz-1617.html

Vasárnap meg jövök a frissel! ;-)

Személyes megjegyzés #4

Játsszunk! :-) Kommenteljetek, legyetek kedvesek: szerintetek mi lesz Jacky következő lépése most, hogy Chaz eltűnt az éjszakában? Mi történik a következő fejezetben?

Kíváncsi vagyok, hogy látjátok ti, mit szeretnétek olvasni, úgyhogy hajrá, hajrá! :-D

6. fejezet - Kérdések és válaszok

Keményen bámultam magam elé, ahogy elhaladtunk mellettük kifelé menet. Direkt nem néztem fel, nem bírtam volna elviselni a látványt. Nem értettem, hogyan történhetett meg mindez, hogyan válhatott az én tökéletes és kegyetlen szerelmem egy vegetáriánus puhánnyá? Hogyan mondhatott le rólam egy ilyen kis deszka kedvéért? És főként, hogyan árulhatta el a családomat ilyen aljas módon?

A szemem sarkából láttam, ahogy mindannyian felénk fordultak. Emily arca maga volt a megtestesült zavarodottság. Victor elképedve nézett rám még mindig, miközben a keze ökölbe szorult a tehetetlenségtől. A lány nyílt rettegéssel figyelt hol engem, hol Devont. És ő… nem nézett rám, leszegte a fejét. Hogy szégyenében, vagy a félelemtől, amit az jelentett, amit én tudhattam róla, azt képtelenség volt leolvasni igazi arcáról.

    

Halványan éreztem, ahogy Chaz ujjai megszorították az enyémeket. Arcán a bátorító mosoly gyenge utánzata villant fel, ahogy ránéztem. Próbáltam viszonozni, de az arcizmaim mintha betonból lettek volna, csak valami féloldalas grimaszra tellett tőlem.

    

Sikerült feltűnés nélkül kijutnunk a parkolóba. Menet közben Joshék eltűntek valahova, mi pedig néma csöndben sétáltunk el a kocsiig. Erősen meg kellett kapaszkodnom az ajtóban, hogy be tudjak szállni, de végre sikerült.

- Elmenjünk valahová? – kérdezte mellém ülve.

- Nem – ráztam meg a fejem, aztán nagyot sóhajtottam. Devon felbukkanása gyökerestül felforgatta ugyan a terveimet, de nem találtam volna megfelelőbb időpontot erre a beszélgetésre a mostaninál. – Chaz, mondd, te mit tudsz rólam valójában?

- Rólad? – hökkent meg. – Gondolom annyit, amit bárki más is.

- Akkor másképp teszem fel a kérdést. Tudod, miért vagyok itt?

- Anyád küldött ide, mert volt valami balhéd Beverly Hillsben – darálta el még mindig teljesen összezavarodva a mindenkinek elhintett sablonszöveget,

- Balhé – fintorodtam el. – Nos, így is lehet mondani. Chaz, amit most elmondok neked, azt nem mondhatod el senkinek, kivéve, ha én is úgy akarom! – néztem rá komolyan. Arcára fura keménység kúszott fel, összevonta a szemöldökét, de végül bólintott. – Rendben. Az a bizonyos balhé, ami miatt ide lettem száműzve, egy szórakozóhely miatt történt. A neve Éjjeli Menedék, és a létező legkülönfélébb alakok fordulnak meg titokzatos falai között. Szinte azóta törzsvendég vagyok ott, mióta Beverlybe költöztünk, de anyám erről semmit sem tudott az elmúlt fél évig. Még most sem vagyok egészen biztos abban, hogy hogyan sikerült lebuknom, és egyáltalán hogyan jutott be oda, de egyik este megjelent előttem a pultnál, lerángatott a székemről és kicibált az utcára. Egészen hazáig ordított velem, elhordott mindenféle alantas dolognak, aztán bezárt a szobámba arra a két teljes napra, mialatt elintézte, hogy ide kerüljek.

- Egy szórakozóhely miatt? – visszhangozta Chaz leesett állal. – Nem hittem, hogy anyád ennyire vonalas!

- Nem is az. Egyszerűen csak rettegett attól, egészen pontosan azoktól, akikkel ott érintkeztem, rettegett attól, hogy a régi történetek mind igaznak bizonyulhatnak.

- Nem értelek.

- Én… – vettem egy nagy levegőt – tudom, hogy mitől remegsz meg néha egész testedben, tudom, miért nem dühödhetsz fel nyilvános helyen.

- Nem tudom, miről beszélsz – sziszegte olyan távol húzódva tőlem a kocsiban, amennyire csak lehetett.

- Chaz, én látom, hogy mi vagy te, mik Josh és a többiek, és… azt is látom, micsodák valójában van Nuysék – hadartam el egy szuszra.

- Most hazaviszlek – mordult fel, majd meg sem várva, hogy mit szólok ehhez, egyszerűen beindította a kocsit és padlógázzal kilőtt az utcára.

    

Ellenkezni sem tudtam, olyan tempóban vezetett. Kapkodva kötöttem be a biztonsági övet, kimerevítettem az izmaimat és veszettül kapaszkodtam. Szorosan összezártam az állkapcsomat, nehogy elharapjam a nyelvemet, pedig a tippem az volt, hogy Chaz éppen erre hajt. De akkor is beszélnem kellett vele.

    

Rekordidő alatt érkeztünk meg a házunk elé. Szó nélkül pattant ki a kocsiból, aztán feltépte a mellettem lévő ajtót. Sietve szétkapcsolta az övet és kis híján kirángatott az autóból.

- Chaz, nyugodj már meg! – ellenkeztem, a kezemet mindig ellenkező irányba mozdítva, mint ahova éppen ő nyúlt. – Meghallgatnál csak egy pillanatra is?

- Ostoba! – hördült fel. – Most azonnal bemész a szobádba és elfelejted azt a sok hülyeséget, amit itt összehordtál! Anyádnak intézetbe kellett volna küldenie téged, nem ide!

- Nem fogod nekem bemagyarázni, hogy bolond vagyok! – kiáltottam dacosan, miközben sikerült elmarkolnia az egyik csuklómat, és így kirántania az autóból.

- Márpedig az vagy! Fogalmam sincs, mint műveltél te Beverlyben, miféle társaságba keveredtél, de itt jobb lesz, ha meghúzod magad. A hallucinogén drogok ebben az államban is tiltottak, jobb, ha tudod!

- Drogok? – kiáltottam fel sértődötten. – Te azt hiszed rólam, hogy drogozok?

- Nem tudom, mit higgyek, de ennyi sületlenséget magadtól nem találhatsz ki, annál te okosabb vagy.

- Eressz már el! – kezdtem el rángatni a kezemet, ahogy egyre csak a bejárat felé húzott, de persze eredménytelenül. – Chaz, sikítani fogok!

- Nyugodtan, úgy sincs itthon senki – vigyorgott rám szemtelenül. – Add a kulcsokat!

- Rendben – sziszegtem összeszorított fogakkal. – Fel is kísérsz esetleg a szobámba?

- Lehet, hogy még az ajtót is rád zárom – bólintott halálos komolysággal.

- Haha – füstölögtem, kiszabadítva végre a csuklómat a szorításából. Előkerestem a kulcsomat, remegő kézzel a zárba illesztettem, majd beléptem a házba. Chaz szó nélkül követett, tényleg meg akart győződni arról, hogy a szobámban maradok és nem keverek bajt. Új terv kezdett a fejemben testet ölteni. – Te Chaz. Van valami, amit szeretném, ha megnéznél. Ez még belefér anélkül, hogy teljesen őrültnek nyilvánítanál?

- Az attól függ – nézett rám gyanakodva.

- Ígérem, tetszeni fog – kacsintottam rá, majd a tréfa kedvéért elővettem legcsábítóbb járásomat, és szédítően ringó csípővel elkezdtem felfelé kapaszkodni a lépcsőn. Érthetetlen mormogást hallottam csak felőle, de ahogy a lépcsőfordulóban sikerült egy röpke, észrevétlen pillantást vetnem az arcára, meggyőződhettem, hogy a tréfám célt talált. – Nos, itt is vagyunk – álltam meg a szobám ajtaja előtt. – Felkészültél?

- Persze – krákogta el magát zavartan. Szinte felnevettem, ahogy a farkas lesunyta a fejét, nem tudván mit kezdeni a helyzettel.

- Akkor gyere! – tártam szélesre az ajtómat előtte. Bizonytalanul lépett be mögöttem, és pedig egyenesen az ágyamra huppantam. Megpaskoltam a vastag matracot magam mellett.

- Jacky… – köhécselte kínlódva. – Nem vagyok biztos benne, hogy…

- Ó, dehogy nem! – mosolyogtam csábítóan. – Csak gyere ide, és mindjárt mutatok neked valamit.

- Hát jó – lehelte, ahogy közelebb araszolt az ágyhoz. Félénken ült le a szélére, én pedig mohón megragadtam a gallérját és magam felé rántottam. Ismét megláttam azt a furcsa lángot a szemében, amelyet már a táncunknál is felfedezhettem, és igencsak koncentrálnom kellett, hogy a tervem ne süljön el balul. Reszkető kézzel kotortam be a párnám alá, miközben Chaz fölém hajolt, a szemében izzó láng pedig felforralta a véremet. Mielőtt az ajka elérte volna az enyémet, titkos naplómat sikerült kettőnk közé rántanom. Döbbenten ugrott fel.

- Mi a franc ez? – törölte meg a száját undorodva.

- A naplóm – vontam meg a vállamat. – Te azt mondod, drogok, én azt mondom, adottság. Lapozz bele, és csak azután ítélkezz felettem!

    

Kétkedve vette el a felé nyújtott könyvecskét. Leült a szoba egyetlen székére, és még mindig engem méregetve hagyta, hogy kinyíljon annál a bizonyos agyonhasznált oldalnál. A sarkamra térdeltem az ágyon és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mikor pillant már le végre, hogy milyen hatással lesz majd rá Devon képe.

    

Lassan vette le rólam a szemét és fordult a könyv felé. Ahogy meglátta az élethű rajzot, az arca sziklává dermedt, a szeme résnyire szűkült, a farkasa pedig fejére csapta a fülét és ugrásra készen lekushadt. Szó nélkül emelte fel a naplómat, majd fordította felém, és vádlón bökött az ujjával a rajz melletti szívecske-felhőre. Elvörösödtem, ahogy a szemébe néztem, de csak megvontam a vállam, elvégre nem azért adtam a kezébe, hogy lelkizni kezdjünk.

    

Kimérten bólintott, majd tovább lapozgatott. Minden egyes ábra és leírás után az arca egyre sötétebbé vált. Feszülten vártam a pillanatot, mikor az utolsó oldalra lapozva szembetalálkozik saját magával. Nem is kellett a könyvet néznem ehhez, ahogy odaért, az arca először falfehérré, majd égővörössé vált. Visszatartottam a lélegzetemet, felkészülve a robbanásra.

- Mi ez? – mordult fel, az ujjpercei egészen kifehéredtek, ahogy szorította kincsemet.

- Ezt próbáltam neked ma este elmagyarázni – válaszoltam óvatosan.

- Rendben. Akkor kezdjük újra. Magyarázd el.

- Egészen korán kezdődött nálam ez a dolog. Még iskolába sem jártam, mikor olyan dolgokat is megláttam, amit rajtam kívül senki más. Lidérceket, démonokat, szellemeket. Nem értettem, mi ez, miért történik mindez velem. Először még próbáltam a felnőtteket beavatni, hátha ők is látják, de egy idő után azt vettem észre, hogy kezdenek furcsán nézni rám. Onnantól kezdve nem szóltam egy szót sem erről, csak figyeltem és megnyitottam a naplót, amit a kezedben tartasz – hadartam egy szuszra, megrettenve a veszélyesen halk hanghordozásától. Egész idő alatt a farkasát figyeltem, de az egyelőre nem akart előtörni.

- A vámpírokról beszélj! Engem csak azok érdekelnek! – utasított kurtán.

- Vámpírok. Oké – bólintottam. – Sokáig nem találkoztam eggyel sem, egészen egy baljós és egyben sorsfordító estéig. Akkor még nem tudtam, ki ő, mi ő, csak azt láttam, ahogy rám villan az a hideg, számító kék szeme, majd egy szempillantás alatt eltűnik a sötétben. Ott kezdődött el minden, ami idáig vezetett engem.

- A bár?

- Véletlenül keveredtem el oda. Anyám éppen az aktuális szeretőjével hajókázott, én pedig elindultam felfedezni az éjszakai életet. Egy fiatal démonnal barátkoztam épp abban az időben, és…

- Hogy mit csináltál? – hördült fel kikerekedett szemekkel.

- Mondtam, hogy a fura dolgaim miatt kerültem ide – mondtam hanyagul. – Szóval éppen ezzel a démonnal lógtam, mikor egyszer csak felvetette, hogy menjünk el a kedvenc helyére. Én persze azonnal igent mondtam, mert biztos voltam benne, hogy nem egy egyszerű kocsmáról van szó. Tehát így jutottam el az Éjjeli Menedékbe.

- És egy pillanatig sem jutott eszedbe, hogy miféle környezetben vagy? Ki tudja, mit esznek ezek például? – förmedt rám.

- Chaz, én ezek között a lények között élek, mióta az eszemet tudom – néztem rá lesajnálóan. – Szerinted nem tanultam meg felismerni azt, amelyik veszélyes rám nézve?

- Mégis egy vámpír képe mellé rajzolgatsz szíveket – morogta.

- Nincs igazad – sóhajtottam. – Nem él olyan vámpír a Földön, vagy legalábbis nem tudok róla, amelyik ártani merne nekem.

- Hogy érted ezt?

- Mennyit tudsz a vámpírok társadalmáról? – kérdeztem tőle félredöntve a fejemet.

- Nem sokat – rántotta meg a vállát. – De nekem bőven elég annyi, hogy tudom, hol kell őket megharapni ahhoz, hogy többé ne mozduljanak.

- Legalább már nem tagadod – mosolyogtam csendesen magam elé, aztán fülig húztam a számat, ahogy az elszólása miatti fintorba szaladt arcára pillantottam. – De a lényeg, hogy a társadalmukat a Tíz Első leszármazottaiból álló Vérek Tanácsa vezeti.

-  Várj, mi az a Tíz Első?

- A világ tíz első vámpírja. A történelmük már nem tartja számon, miként ébredtek fel az Elsők, de a leszármazottaik a mai napig megtalálhatók a világ összes táján. Tehát a Tanácsot a tíz legerősebb család feje irányítja. Ez mindig egy tiszta vérű vámpírt jelent. A család persze állhat váltottakból, de a vezető mindig csakis ősi vérből való lehet. Nem érted? – néztem rá, majd nagyot sóhajtottam, ahogy megrázta a fejét. – Egy tiszta vérű vámpír csak és kizárólag az Elsők egyikének leszármazottja lehet. Nem, ne nézz így rám, nem olyan leszármazottja. Ők ezt ölelésnek nevezik. Ez egy olyan rítus, ahol az egyszerű vámpír tiszta vérűvé válik, így biztosítva a család hatalmának töretlenségét.

- És akkor kik a váltottak? Az egyszerű vámpírok?

- Pontosan. Egyszerű, sima vámpírok, akik a jól ismert történetek szerint születnek. Na de mondom tovább. Tehát ezek a családok irányítják a vámpírtársadalmat, emellett pedig a saját területeiket. Többé-kevésbé azonos hatalommal bírnak, kivéve egy családot. Az ő fejük a világon most létező vámpírok legöregebbje, akit még maga az egyik Első ölelt magához, több mint háromezer évvel ezelőtt.

- Tessék? – tátogott Chaz maga elé, a megdöbbenéstől a hangja csak valami egércincogássá satnyult.

- Bizony. Ha még mindig a királyok kora lenne, minden bizonnyal ez a család ülne a trónon.

- De ez hogy lehetséges? Egyszerűen nem élhetnek ennyi ideig – suttogta maga elé.

- Miért? – néztem rá kérdőn.

- Mert… vegyük például magát a létezést. Hogyan lehet évezredeken át ugyanaz valaki? Hogyan élhet mindig ugyanott, hogyan léphet ki az utcára anélkül, hogy fel ne tűnjön valakinek, nem öregszik, nem változik, hogy már rég halottnak kéne lennie!

- Volt idő, amikor ez nem volt annyira természetellenes, mint most, Chaz. Az ókori világban az istenek kegyeltjének számított az, aki tovább élt, mint a többiek, sőt, voltak társadalmak, ahol istenként tiszteltek egy-egy vámpírt. Csak az úgynevezett felvilágosult világban kellett bujkálniuk. És ha egy kicsit használod az eszed, egyből rájöhetsz, hogy a kérdésedre itt van a szemed előtt a válasz.

- Attól, hogy van Nuysék ide-oda költözgetnek, még nem tudom elfogadni, hogy évezredeken keresztül éljen valaki – morogta.

- Ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem vonom kétségbe senki szavát sem.

- Oké, tegyük fel, hogy elhiszem, hogy ez a családfő cirka háromezer éves. Hogy vészelte át például a középkort? Hogyan táplálkozott akkor, mikor már azért elégettek bárkit, mert éppen bal lábbal lépett le a járdáról?

- A vámpírok képesek egy úgynevezett mélyálomba lépni. Ebben az állapotban akár évszázadokat is eltölthetnek anélkül, hogy táplálkozniuk kellene. A zavaros időkben az uralkodó családok körében elterjedt gyakorlat volt, hogy a Három közül kettő mélyálomba vonult, egy pedig védelmezte a nemzetséget.

- És mi ez a Három?

- A Három az uralkodó család, vagy ha jobban tetszik, a nemzetség vezetője. Három öreg, vagy nagyhatalmú vámpír.

- Van Nuysékkal mi a helyzet?

- Ezt neked kellene jobban tudnod. Én csak azt látom, hogy micsodák valójában, hogy hova tartoznak, azt már nem.

- Mit látsz Emilyről? – csapott le mohón.

- Chaz, félek, erre a kérdésedre nem tudok olyan választ adni, amilyet szeretnél.

- Tehát meg fog történni – szűrte a szavakat a fogai között.

- Sajnálom. Az ő sorsa abban a pillanatban eldőlt, ahogy először sírt fel a kórházban. Ez sem az ő, sem pedig Victor számlájára nem írható. Neki ez rendeltetett.

- És mi van veled? – húzta össze a szemét. – Honnan tudsz te ennyi mindent? És mit keres Trent van Nuys képe a naplódban, teljesen máshogy leírva, mint aminek én ismerem?

    

Hosszú pillanatokig nem bírtam megszólalni, csak bámultam az ölembe ejtett kezeimet. Mit mondhatnék neki erről? Egyáltalán, képes vagyok-e elmondani mindazt, amit tudnia kell ahhoz, hogy megbízzon bennem és elárulja azt, amit viszont én akarok tudni?

- Én Devonnak ismertem meg – szólaltam meg végül rekedten egy hatalmas sóhaj után. – Ő volt az a vámpír, akit először pillantottam meg az éjszakai utcán, és ő volt az, aki teljesen megváltoztatta az addigi életemet két évvel ezelőtt. Mindez egy terv része volt, amit akkor este értettem meg, mikor szemtől szembe találkoztam vele. Devon annak a családnak dolgozott, amelyiknek a már említett legősibb vámpír a vezetője. Egy egyszerű kis végrehajtó volt. Ő mesélte el mindezt nekem, és még sok más olyan dolgot is, amelyet addig el sem tudtam képzelni, és adott magyarázatot olyanokra, amelyeket ugyan láttam, de értelmezni nem tudtam.

- Például, hogy honnan van a képességed?

- Nem, azt nem magyarázta meg, én pedig nem is firtattam, régóta elfogadtam, hogy ilyen vagyok és kész. Azonban neki köszönhetem azt a felfedezést, amit addig nem értettem tisztán. Vagyis hogy nem csak azt látom, hogy micsoda az adott ember valójában, hanem azt is, hogy milyen képességekkel bír.

- Rólam mit látsz?

-       Veled elég nehéz helyzetben vagyok. Mint azt a naplómban is láthattad, hozzád hasonlóval még nem találkoztam, ezért kicsit több időbe telik, hogy értelmezni tudjam azt, amit látok – tereltem a kérdést.

- Több időbe – visszhangozta, majd a szája sarkában megjelent egy gunyoros mosolykezdemény. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem tudok a kérdésére válaszolni. – Nos, akkor majd erre visszatérünk, ha már letelt az a több idő, rendben? És mi van a többiekkel?

- A vámpírokra gondolsz? – kérdeztem zavartan, majd mikor bólintott, megköszörültem a torkomat. – Nos, itt van például Victor. Ő egy Fürkész, vagyis olyan személy, aki hallja mások gondolatait. Devon egy Manipuláló. Képes az érzelmek befolyásolásával rávenni bárkit arra, amire csak akar. Ugyan arra a lapos vörösre csak egy pillantást tudtam vetni, de ha jól láttam, akkor ő egy Látnok, vagyis meghatározott időtartamon belül képes érzékelni a jövőt.

- Az Cecile volt.

- Cecile – bólintottam mereven. Szóval ez a Cecile vette el tőlem a szerelmemet. – Aztán ott van Emily, aki…

- Mi van? – hördült fel. – Emilynek is vámpírképességei vannak? De hiszen ő ember!

-       Még ember – hangsúlyoztam. – Chaz, ne felejtsd, ő arra született, hogy vámpírrá váljon. Egyébként meg különleges képességei nem csak nekik vannak, de ők azok, akikével anélkül foglalkozhatsz, hogy bármi bajod esne – vontam meg a vállam, tudatosan nem véve észre az enyhe borzongást, ahogy a többiek képességeinek forrására gondoltam. – Szóval emlékszel, mikor először láttam meg őket együtt, és te sem értetted, miért kezdtem el hangosan nevetni? Mert megláttam mindkettőjük képességét. Míg Victor ugye egy Fürkész, addig Emily egy Pajzs. Mind a testét, mind az elméjét védi valamiféle energiaburok. Elég vicces volt látni őket így együtt.

- Emily folyton csetlik-botlik. Hogy védhetné bármi is?

- Ezek szerint vagy nem tudja még irányítani, vagy fogalma sincs az egészről. Nagyon kevesen ismerik meg az erejüket az átváltozásuk előtt, és sokan vannak azok, akik utána is csak a sötétben tapogatóznak. A szerencsésebbek összeakadnak egy mesterrel, akitől megtanulhatják kiaknázni a képességüket az utolsó cseppig, de meg kell mondjam, Emilyhez hasonlóval még nem találkoztam.

- És mi vagy te? – húzta össze a szemét.

- Én Látó vagyok – sóhajtottam fel. – Szorul ez bármiféle magyarázatra?

- Nem – rázta meg a fejét. – De még mindig nem árultad el, mit akart tőled Trent. Vagy Devon, tökmindegy.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ezt tudni akarod – néztem rá félszegen. Viszonozta a pillantásomat, és ahogy teltek a másodpercek, az arca úgy lett egyre sötétebb.

- Remek – sziszegte végül villogó szemekkel. – És miért? Azért, amit tudsz? Ezzel akar magának egy kis elismerést kivívni?

- Ha hagynád, hogy befejezzem a történetet, könnyebben megértenéd a dolgokat. Köszönöm – mondtam kimért biccentése láttán. – Mint ahogy azt már mondtam, Devon a legősibb Tiszta Vérű végrehajtója volt. Az ő feladat volt egyrészt a Da Carra nemzetség piszkos ügyeinek intézése, másrészt az új tagok elkalauzolása, rosszabb esetben leszállítása a család székhelyére.

- És te mi vagy? Elkalauzolt vagy leszállított? – mordult fel.

- Én egyik sem.

- Miért?

- Ezért – csatoltam le az órámat és nyújtottam felé a kezemet, csuklóval felfelé.

- Mi a franc ez? – ugrott fel a székről szörnyülködve. A farkasa újra támadáshoz készülve lapult le.

- Fogd őt vissza, Chaz. Nincs mitől félnie.

- Kinek? – nézett rám döbbenten.

- A farkasodnak. Ne nézz rám ilyen hülyén, pontosan látom, hogy mit csinál éppen – vagyis hogy mire vágysz te, egész pontosan. Most legszívesebben csuklóból letépnéd a kezemet, és apró cafatokra marcangolnád a bélyeget.

- De… de…

- Mondtam, hogy látok. Azt hittem, a napló után nem kell még magyarázkodnom erről. Ülj inkább vissza. – Mikor feszengve bár, de megtette, tovább folytattam. – Még mielőtt téves következtetéseket vonnál le, sem táplálék, sem szolgáló nem leszek. A család időről időre új tagot választ maga közé, csak hogy a hatalma továbbra is töretlenül biztosítható legyen. Ennél a családnál ez közel négyszáz éve nem történt meg, mikor is a testvéreimre rátaláltak.

- A testvéreid? – sikoltotta. – Te nem vagy normális!

- Vajon akkor is így gondolkoztál, mikor először változtál át? – vágtam vissza.

- Az teljesen más, az…

- Természetes? Azt akarod mondani?

- Ha már itt tartunk, ez igenis sokkal természetesebb, mert mi legalább nem szívjuk ki senki vérét, és nem úgy szaporodunk, mint valami vírus!

- Vírus? Ez a vírus, ahogy te nevezted, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a mostani ismert világ kialakuljon! El sem tudod képzelni, mennyi mindent kapott a te „természetes” világképed az undok vérszívóktól!

- Na persze – fújtatott. – Ezt is gondolom a drágalátos Devon dumálta be neked, mi?

- Ne merészelj így beszélni sem róla, sem pedig a népemről! – sziszegtem, miközben résnyire szűkült szemmel követtem minden mozdulatát.

- A néped? Jacky, te nem tudod, miket beszélsz! Ezek a… kreatúrák nem törődnek senkivel, csak saját magukkal, az önző kis céljaikkal, a haszonnal, amit szerezhetnek, bármi áron! Számukra a család nem más, mint jól üzemelő, de csak ideig-óráig életképes érdekkapcsolat. Elhiszem, hogy vonzóak a számodra, elvégre te is csak a zsákmány vagy, de legyen eszed!

- Semmit nem tudsz róluk! – ordítottam vissza. – Hány vámpírt láttál már életedben? Elbeszélgettél akár eggyel is, vagy rögtön azzal kezdted, hogy nekiestél és széttépted? Kreatúra, azt mondod? És te mi vagy, ha már itt tartunk? Egy ösztönlény? Egy vadállat? Egy torzszülött?

- Ennek tartasz? Egy ocsmány bestiának? – kérdezte félelmetesen halk hangon. Ökölbe szorította a kezeit, megfeszítette a testét, hogy ne vegyem észre a remegést, de a farkasa elárulta őt, vagdalkozásomtól előtörni készült belőle.

- Nem ijesztesz meg ezzel többé. Látni akarom – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, és kidugtam az állam komoly elhatározásom jeléül.

- Az életeddel játszol, ugye tudod?

- Nem félek.

    

Egy pillanatig keményen nézett a szemembe, de én nem tágítottam. Minél makacsabbul ragaszkodtam az elképzelésemhez, a homlokán annál mélyebbek lettek a ráncok. Aztán értelmezhetetlen morgás tört föl a torkából, majd hirtelen az ablakhoz ugrott és kivetette magát.

    

Sikoltani sem volt időm, olyan gyorsan történt minden. Mire magamhoz tértem a sokkból és utána hajoltam, Chaznek már nyoma sem volt. A hátsó udvarban viszont ott körözött a hatalmas, csillogó barna bundájú farkas, akit annyiszor láttam már elmosódva az alakja felett lebegni. Torkomban dobogó szívvel rántottam vissza a fejem az ablakból és viharzottam le a lépcsőn, majd rontottam ki a kertbe. Ahogy kiléptem a nedves fűbe, megtorpantam. A farkas egyenesen engem nézett, fülei idegesen forogtak körbe. Apró lépésekkel, óvatosan haladtam felé. Bár tudtam, hogy Chaz sosem bántana, de fogalmam sem volt, hogy az előttem álló lényben mennyi van meg még belőle. Ahogy egyre közelebb értem, a farkas idegesen egyik lábáról a másikra állt, az izmain pedig remegés futott át. Lesunyta a fejét, mikor megálltam előtte és bátortalanul megérintettem a homlokán.

    

Puha, selymes szőrbe merültek az ujjaim. Nem igazán tudtam, mit kellene tennem, de Chaz – vagyis a farkas – megoldotta a gondomat, mikor felemelte a fejét és hatalmas orrával körbeszimatolt. Felnevettem, ahogy szuszogó lélegzetvétele megcsiklandozta a nyakamat. Megvillantotta a fogait, én pedig elképedve figyeltem a már sokszor látott farkasvigyort.

- Te kiröhögsz engem? – hördültem fel.

    

Válaszként csak leült, a fülei lekonyultak, de még véletlenül sem a bűnbánattól. Csillogó fekete szemeiben komiszul villant meg a házból kiszűrődő gyér fény.

- Te kiröhögsz engem – állapítottam meg. – És mi lesz most? Dobjak el egy botot, és te visszahozod? – Sértett morgás volt a válasz. Megvontam a vállamat. – Ha nem, hát nem. Idehívod a többieket? – Megrázta a fejét. – Szóval erre is nemet mondasz. Akkor változz vissza. Kérdezni akarok valamit.

    

Elhúzta a fejét a vállamtól, nagy szemeivel gyanakodva méregetett. Viszonoztam a pillantását a tőlem telhető legártatlanabb arckifejezéssel. Mintha sóhajtott volna egyet, aztán a farkas megremegett, kontúrjai elmosódtak, a levegő szikrázni látszott, ahogy Chaz alakja előbukkant a semmiből. Tátott szájjal bámultam az átalakulását, melyhez hasonló csodát még nem láttam.

- Csukd be a szád, mielőtt belerepül valami – lépett elém, és emelte meg az államat egyik ujjával. Összerázkódtam az érintésétől, és az ámulatból felocsúdva a hideg esti levegőtől.

- Ez csodálatos volt – suttogtam elkapva a kezét.

- Az előbb még azt mondtad, hogy torzszülött vagyok – húzta el a száját.

- Mindenben meg lehet találni a szépséget – vontam meg a vállamat.

- Azért a bot egy kicsit túlzás volt.

- Bocsi – mosolyodtam el az arcomhoz húzott kezébe rejtve mosolyomat. Jólesett az érintése, a bőréből áradó hőség.

- Mit akarsz kérdezni? – zökkentett vissza a valóságba.

- Ja, a kérdésem – sóhajtottam fel, majd vonakodva eleresztettem a szorongatott végtagot. – Nos, hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. Mindent akarok erről a dologról tudni! Hogyan alakult ki? Ki képes az átváltozásra? Honnan ered a képesség? Miért utáljátok a vámpírokat?

- Ezek olyan dolgok, amiket engedély nélkül nem mondhatok el neked – zárult be az arca hirtelen. – Már az is felelőtlenség volt részemről, hogy hagytam látnod az átalakulásomat. Nem fognak emiatt megdicsérni.

- Miért kellene bárkinek is megtudnia, hogy én tudok erről? Elárulni úgysem fogom senkinek, úgyhogy a titkod abszolút biztonságban lenne nálam!

- Az a bélyeg a csuklódon nekem nem erre szolgál bizonyítékul. Egy leszel ősi ellenségeink közül, ráadásul nem is akárki! Nem foglak beavatni ezekbe a dolgokba, hogy még a végén hátrányunk származzon belőle.

- Te tényleg azt hiszed, hogy a tőled megszerezett tudást felhasználnám ellened? – tátottam el ismét a számat, de most a döbbenettől.

- Ismerem a fajtádat. Lehet, hogy mint Jacky Foreman a barátom vagy és bízhatok benned, de mint Jacky Da Carra… nos, így már egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla.

- Chaz… – nyögtem, szavainak élétől bennem rekedt a levegő.

    

Nem szólt semmit, csak nézett rám azokkal a hatalmas, fekete szemeivel. Kezeit zsebre vágta, háta megfeszült, és hiába kutattam rajta az enyhülés jeleit, az arcából, a testéből, de még a farkasából is csak úgy sütött az elutasítás.

- Azt hiszem, egy darabig nem kellene együtt lógnunk – szólalt meg végül, és a hangja olyan volt, mint egy arculcsapás.

- De miért? – makogtam.

- Át kell ezt gondolnom. És beszélnem kell a többiekkel.

- Tudod, hogy sosem ártanék nektek – leheltem.

- Túl sok minden változott meg azóta, hogy ezt tényleg tudtam. Értékelem, hogy beavattál a bizalmadba, de talán jobb lett volna, ha… nem – rázta meg a fejét keserűen. – Nem lett volna jobb úgy sem, ha csak dolgokat mondasz el. Azon a napon, amikor a… testvéreid – köpte felém a szót, mint valami szitkot – eljönnek érted, mi ellenségekké válunk.

- Nem kell így lennie.

- Hagyjuk ezt most. Egyet már elvesztettem miattuk, még egyet nem fogok – motyogta maga elé szinte alig hallhatóan, aztán öles léptekkel megindult az utca felé.

- Chaz, várj! – szaladtam utána. Nehéz volt vele lépést tartani, de megragadtam a karját, és így sikerült egy kicsit lelassítanom.

- Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgokat – mondta lágyan. – Csak egy kis időt kértem.

- Ismerem már ezeket az időkéréseket – duzzogtam.

-       Engedj elmennem – kérte, és mivel nem reagáltam, gyengéden nekiállt lefejteni az ujjaimat a karjáról. Nem tiltakoztam, nem volt hozzá erőm, csak értetlenül néztem, ahogy hatalmas barna keze lassacskán eltávolodik az enyémtől.

    

Mikor beszállt a kocsijába, egy végső kísérletet akartam tenni, hogy marasztaljam, de amint az arcára néztem, minden frappáns gondolat kiröppent az agyamból. Elkínzott kifejezés uralta mindig mosolygós vonásait, a szeméből pedig a fájdalom és a csalódottság émelyítő keveréke sugárzott, amitől önkéntelenül is megborzongtam.

    

Még akkor is csak álltam ott a ház előtt a sötétben némán, könnyektől maszatos arccal, mikor az ütött-kopott pickup bömbölő motorjának visszhangja már rég eltűnt a suttogó fák között.