Személyes megjegyzés #3

Előre is elnézést mindenkitől, aki olvas, de most nem lesz friss, és előreláthatólag a jövőhéten sem. A regény-projektem abba a fázisba ért, mikor tényleg semmi másra nincs időm, korrektúrázok, átírok, toldozok-foldozok, egyszóval ámokfutok a sorok között. :-)

De ígérem, két hét múlva jövök, egészen izgalmas fejezettel!

Tsók mindenkinek!

5. fejezet - A buli

Az egymás utáni két spanyol tökéletesen leszívta az agyamat. Egy percnyi időm sem volt arra, hogy helyükre tegyem azokat az infókat, amikkel Emily árasztott el. Chaz mindvégig engem bámult, de nem foglalkoztam vele. Idegesen dobolt az ujjaival a padon, szinte éreztem, ahogy egyre nőtt benne a feszültség minden egyes másodperccel. Mikor aztán végre a tanár befejezte a mondókáját, és jó szórakozást kívánva az esti bulihoz szélnek eresztett bennünket, egy határozott mozdulattal besöpörte a táskámba a cuccaimat, elmarkolta a csuklómat és kivonszolt a parkolóba.

- Miről beszélgettetek? – nyomott a furgonja oldalához, elzárva előlem minden menekülési utat.

- Chaz, erre igazán nincs szükség! – próbáltam kiszabadítani a kezemet a szorításából, de mintha egy sziklát próbáltam volna megsebezni egy libatollal. – Én csak próbáltam megismerni őt. Ennyi az egész.

- Megismerni őt. Pont őt! – sziszegte az arcomba. – Hogy jutott ez egyáltalán eszedbe, mi?

- Ő jött oda hozzánk – védekeztem. – Ültünk a többiekkel az ebédlőben, mikor egyszer csak megjelent a hátam mögött, és odakéredzkedett az asztalunkhoz. Aztán Amy jelenetet rendezett, Emily elkezdett pityeregni, én pedig nem akartam olyan állapotban elengedni.

- Amy megríkatta őt? Mit mondott pontosan? – sötétült el a tekintete.

- Semmi olyat, ami miatt most oda kéne menned hozzá, és kipofozni a haja alól – feleltem szárazon. – Nézd, Emily elmesélte, hogy mi volt kettőtök között, és nagyon sajnálom, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy te akartad. De már nem a te feladatod megvédeni őt.

- Nem az én feladatom? – meredt rám vadul. A farkas szeme fenyegetően megvillant az arca helyén. – Szerintem Emily a felét sem mesélte el annak, ami valójában történt, ezért állítod ezt ilyen magabiztosan!

- Akkor meséld el te! – néztem rá kihívóan. – Elegem van abból, hogy itt mindenki félmondatokban beszél. Te, a nővéred, Emily… Nem valami ostoba, nagyvárosi gazdag fruska vagyok, aki bárkivel elheherészik az aktuális divaton, nekem ennél több eszem van! Igenis tudni akarom!

    

Megfeszült az állkapcsa, a korábban látott veszélyes hullám ismét végigfutott a vállain. Reflexből húztam össze magam. A farkas képe egyre csak nőtt, szinte már az arcomat súrolta volna, ha tényleg átváltozik. De ez is csak egy futó pillanat volt. Az egész teste egyszer csak megdermedt, fejét felkapta, mintha a nevén szólították volna. A válla fölött, lábujjhegyre állva eléggé kiláttam ahhoz, hogy megpillanthassam a bejárat előtt álló Josh-t, meg a többieket. Minket néztek.

- Most nem. Még nem – préselte ki magából a szavakat, melyek úgy hangzottak, mint a korbácsütés.

- Rendben! – válaszoltam én is hasonlóan barátságtalan hangnemben. – De ezt nem felejtem el. És nyolcra gyere értem! – kiáltottam még hátra, oda sem nézve, ahogy végre kiszabadítva a karomat a szorításából elindultam a kocsim felé.

    

Nem válaszolt. Ahogy kihajtottam a parkolóból láttam, hogy éppen Joshnak magyaráz valamit hevesen gesztikulálva. Idegesnek tűnt.

    

De én is az voltam. Padlógázzal hajtottam hazáig, nem törődve a kanyargó utakkal, az éjszakai esőből megmaradt ravasz tócsákkal. Mire hazaértem, a kocsim úgy nézett ki, mintha rallyzni lettem volna vele. Dühösen vágtam be magam mögött először a kocsi-, aztán a bejárati ajtót. Mégis mit képzel Chaz? Hogy merészel engem kérdőre vonni a tetteimért?  Mit érdekel engem, hogy még mindig bele van esve Emilybe, hogy széttépne mindenkit, aki akár csak ferdén is néz rá! Ehhez akkor sincs joga!

    

Füstölögve kapaszkodtam fel a szobámba és zártam magamra az ajtót. Az ágyra vetettem magam, fülembe dugtam a lejátszómat, kikotortam a párnák alól titkos naplómat, és felcsaptam a legutolsó bejegyzésnél. Vastag, piros betűkkel véstem be a jellemzők rovatba a „pimasz” és az „idegesítő” szavakat. Már emeltem a tollat, hogy a barna farkas bosszantóan élethű képét is összefirkáljam, de persze a végén nem lett belőle semmi, túlságosan is fontos volt nekem minden egyes fajról készült leírás.

    

Akaratlanul is oda lapoztam, ahol a könyvecske már magától is ki szokott nyílni. A markáns állú, igéző szemű férfi látványától hevesebben kezdett el verni a szívem. Hosszú éjszakákon át rajzoltam meg őt, a legapróbb részleteket is kisajtolva az emlékeimből, mire sikerült megalkotnom a remekművet, az én személyes bálványomat Devonról. A délutáni beszélgetés újra felkavarta az addig elnyomott érzéseimet. Mikor eljöttem Beverlyből, teljesen meg voltam győződve arról, hogy kettőnkről beszélni ostobaság. Én leszek az úrnő, ő pedig a szolgáló. De most… Ahogy Emily beszélt Victorról, a kettejüket összekötő ezernyi láthatatlan szálról, sorsuk eleve elrendeléséről… mintha rólam és Devonról beszélt volna.

- Nem – nyögtem fel végül, hangos csattanással összezárva a naplót. – Ez nem történhet meg.

    

Visszadugtam a naplót a párnák alá, még feljebb tekertem a hangerőt, a zene szinte már fájt. De erre volt szükségem, hogy a fájdalom kikergessen minden más gondolatot a fejemből.

    

Nem tudtam, meddig feküdtem ott a dobhártyaszaggató ritmussal az agyamban, de mikor újra kinyitottam a szememet, a ragyogó napsütés helyét felváltotta az alkonyat rózsás pírja. Elaludtam volna? Rémültem téptem ki a fülemből a hallgatót és pislantottam az órámra. Fél hét volt. Fél hét???

    

Pánikszerűen kezdtem el a készülődést. Ahogy sejtettem, pár hangos kiáltás után kiderült, hogy Joe egyáltalán nem jött már haza a buli előtt, így birtokba vehettem a ház minden négyzetcentiméterét.

    

A fürdőben kezdtem. Sokáig álltam a zuhany alatt, felváltva engedve magamra a forró és a jéghideg vizet, aztán alaposan megmostam a hajamat. Mikor ezzel végeztem, legalább fél órámba tellett, mire sikerült pontosan olyanra igazítani, mint amilyennek elképzeltem. Miközben nagy gonddal a helyére tűztem az utolsó rakoncátlan kis hajtincset is, egy terv kezdett formát ölteni a fejemben. Tudtam, hogy ez az este mindent megváltoztat majd, végre lehull a lepel Hansville ártatlan arcáról.

    

A ruháim között turkálva úgy döntöttem, hogy saját magamat fogom alakítani. Terry már napok óta azzal fárasztott, hogy meséljek neki, milyen a divat Californiában, mit viselnek a nagyvárosi lányok, és persze, hogy hajlandó lennék-e neki kölcsönadni pár cuccomat, hogy egy kicsit ő is érezhesse a nagyvilágot. Előhúztam egy hihetetlenül szűk, élére vasalt fekete vászonnadrágot. Fölé az egyik kedvencemet gondoltam, egy selyemből készült, a kék megszámlálhatatlan árnyalatában pompázó felsőt. Hozzá a kedvenc magas sarkúmat választottam.

    

Elégedetten illegettem magam a tükörben, mikor végül elkészültem. A nadrág tökéletesen követte a testem körvonalát, kiemelve a hosszú évek táncóráinak és a kemény edzéseknek az eredményét. Eligazgattam a felsőm gumírozását a vállrészén és a csípőmnél. Visszacsatoltam vastag szíjú órámat, a másik csuklómra a kedvenc soksoros fekete gyöngykarkötőm került. Előkerestem a hozzá illő nyakláncot és fülbevalót. Még egyszer utoljára megigazítottam a fekete hajpántot, ellenőriztem, hogy eléggé stabilak-e a csatjaim. Mikor mindent rendben találtam, és végre a sminkemmel is elégedett voltam, megszólalt a csengő.

    

Elégedetten konstatáltam, hogy Chazhez órát lehetne igazítani. Magamra kanyarítottam fekete bőrkabátomat, felkaptam a már előre kikészített táskát és lerobogtam a lépcsőn ajtót nyitni… hogy aztán rádermedhessek a küszöbre.

    

Chaz, nem volt mit szépíteni, eszméletlenül jól nézett ki. Talpig feketébe öltözött, ami remekül passzolt fekete hajához és sötét bőréhez. Az egyszerű, fekete póló teljesen rásimult izmos felsőtestére, és bármennyire is gúnyolódtam testfelépítésén, a látványtól egyszerűen elállt a lélegzetem.

    

Aztán az illúzió megtört, amint a nyamvadt farkas elkezdett vigyorogni. Elhúztam a számat, majd szó nélkül a kocsijához baktattunk és beszálltam mellé.

- Neked is szia – szólalt meg epésen.

- Szia, Chaz – sóhajtottam.

- Most ezt fogjuk játszani egész este?

- Mit kéne mondanom? Lehet, hogy te elfelejtetted, mi történt suli után, de én nem. Nem csináltam semmit, te mégis úgy viselkedtél, mintha legalábbis botozást érdemelnék a tettemért!

- A fenébe is, Jacky, hát nem érted meg, hogy erről nem beszélhetek neked? – kiáltott fel dühösen a kormányra csapva. – Miért kell állandóan kérdezősködnöd? Miért nem veszed csak egyszerűen tudomásul, hogy nem minden tartozik rád? Ez csak rólam és a népemről szól!

- Meg Emilyről és van Nuysékról – böktem közbe epésen.

    

Csikorogtak a kerekek, ahogy a fékbe taposott, és minden izmomra szükségem volt ahhoz, hogy kimerevíthessem magam, mielőtt még a szélvédőre kenődtem volna. Ha azt mondom, hogy az arca feldúlt volt, igencsak távol járok az igazságtól. Szeme résnyire szűkült, felhúzott felső ajka alól megvillantak a fogai, torkából fojtott morgás tört fel. A farkas hátracsapta füleit.

- Megmondtam, hogy ezt ki ne ejtsd a szádon még egyszer! – kiáltott rám, hangjából csak úgy áradt a fenyegetés. Én azonban megmakacsoltam magam.

- Nem érdekel, Chaz! Ma este igenis beszélni fogunk, akár tetszik, akár nem! És miután meghallgattad a mondanivalómat, még ha ki is kell vernem belőled, de elmondod, amit tudni akarok!

    

Hosszú percekig néztünk farkasszemet egymással. Arca egyre jobban elsötétült, ahogy konokul viszonoztam a pillantását. Ajkait annyira összepréselte, hogy már csak egy vértelen vonal látszott belőle. Aztán egyik pillanatról a másikra kisimultak a vonásai, és halványan elmosolyodott.

- Lehetetlen alak vagy, Jackalyn Foreman, ugye tudod?

- Te sem vagy különb, Chester Leeland – fújtam ki hangosan az addig bent tartott levegőt. – Akkor elindulunk?

-  Menjünk, kavarjuk fel az állóvizet!

    

Rábólintottam a nagy tervre, ő pedig újra gázt adott. A suli előtt már tömve volt a parkoló, így elkeringtünk egy darabig, mire le tudtuk tenni a pickupot. Chaz illedelmesen kisegített az autóból, aztán kart karba öltve sétálni kezdtünk a kivilágított bejárat felé.

    

Apám remek munkát végzett. Az iskola téglavörös épületének minden ablakából lampionfüzérek lógtak, a szivárvány színeivel festve meg az udvar betonját. A parkolót szegélyező bokrokon milliónyi fehér izzó díszelgett, az autók szélvédői sokszorosan verték vissza a szikrákat. A bejárati ajtó dupla szárnyait kitámasztották, a folyosók pedig halvány, selymes fénybe burkolóztak.

    

Kihúztam magam, ahogy Chaz oldalán beléptem az előtérbe. Az egyik teremből átmenetileg ruhatárat alakítottak ki, ami előtt néhány diák őgyelgett. Az egyik srác, aki észrevett minket, széles vigyorral az arcán bökte meg társait. Hirtelen négy kíváncsi szempár meredt ránk. Chaz rájuk villantotta farkasmosolyát, önelégülten biccentve feléjük.

- Felkészültél? – kérdezte, miután leraktuk a kabátjainkat.

- Fel – mondtam magabiztosan.

- Akkor menjünk.

Az ebédlőben tolongott az iskola cirka háromnegyede. A falak mentén összetolták az asztalokat, szinte egyetlen ülőhely sem akadt már. A konyhapult előtt hosszú asztalokon szendvicseket, aprósüteményeket és megszámlálhatatlanul sokféle üdítőt szolgáltak fel. A teremre jótékony félhomály borult, a gyenge világítást a falakra sebtében felszerelt színes lampionok, és a mennyezetről lelógó diszkó gömb adta. Elfintorodtam ezen, mert már rég elmúltak a nyolcvanas évek, de egy szót sem szóltam. Joe tényleg kitett magáért.

Mikor megálltunk a büféasztal előtt, és Chaz a kezembe nyomott egy üveges kólát, a megjelenésünk okozta néma döbbenet végre feloldódott. A közönségünk ismét visszatért a saját témájához, a falak csak úgy zsongtak a diákok hangos nevetésétől.

    

Az egyik sarokban megláttam Terryt, amint épp vadul nekünk integet. Oldalba böktem Chazt, aztán átvonultam a termen és ledobtam magam az egyik székre.

- Hű, Jacky, elképesztően jól nézel ki! – nevetett rám csillogó hajzuhataga alól, egy kicsit tán harsányabban is, mint amit az előtte álló üdítős pohár indokolt volna. – És Chaz, hát hűha…

- Te is biztos nagyon dögös vagy az asztal alatt – ráncolta a homlokát kísérőm.

- Terry, hol vannak a többiek? – kérdeztem.

- Ó, hát Stan és Pete valahol a folyosókon cirkulál és képzeld, még egy kamerát is szereztek valahonnan, szóval tényleg nagy dobásra készülnek! Aztán Lynette és Amy is itt vannak valahol, talán elmentek pisilni, a fene se tudja – kuncogott az asztalra könyökölve. – Ja, és a legjobbat még el sem meséltem, Adana, képzeld, ruhában van! Egy fekete miniruhát húzott magára, és tűsarkút! El tudod képzelni őt ebben a szerelésben?

- Terry, mi van ebben? – kaptam fel a poharát. Ahogy beleszagoltam, nem éppen körtelé csapta meg az orromat.

- Stan papája keverte nekünk – vonta meg a vállát, aztán kinyújtotta a kezét a pohár után. – Hagyott itt még egy keveset, de a nagyja kint van a kocsiban.

- A nagyja? – visszhangozta Chaz.

- Jacky, Jacky, Jacky! – harsant fel a hátam mögött az elképesztő sikítozás. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, a trió ismét teljessé vált.

- Hello, csajok. Mi a helyzet? Látom, ti sem maradtatok parlagon, már ami Stan-papa koktélját illeti.

- Annyira kár, hogy nem jöttél korábban! Stan papája irtó jó fej, hogy készített nekünk egy kis útravalót! Így sokkal izgalmasabb lesz a buli, mintha egyszerűen csak az áfonyalét kortyolgatnánk – nevetett fel Amy, gondosan begöndörített szőke tincsei csak úgy kavarogtak az arca körül.

- És szerintetek mit fog szólni Mr. Foreman, ha meglát benneteket?

- Jaj, Chaz, ne legyél már ennyire vonalas! Ez a mi bulink, hadd érezzük már jól magunkat! Különben is, a diri annyira el van foglalva Ms. Fletcher fenekével, hogy észre sem veszi majd!

- Lyn! – hördültem fel. – Mégis csak az apámról beszélsz!

- Upsz, lehet, hogy ezt nem kellett volna – kapta a szája elé a kezét. – Te erről nem is tudsz?

- Nem – morogtam. – Apa és Ms. Fletcher? Mégis mióta?

- Igazából szerintem nincs is köztük semmi, legalábbis semmi olyan, de…

- Lyn! – szűköltem, ahogy az általa pedzegetett téma lassan képekbe állt össze a fejemben.

- Jól van, na, csak annyit akartam, hogy egyelőre még csak sűrűn pillantgatnak egymásra, és a múltkor azt is láttam, ahogy együtt ebédeltek, persze csak titokban meghúzódva, nehogy valaki észrevegye őket. Most mondd meg, nem aranyosak? Az ő korukban?

- De – krákogtam. – Adj abból a csodaszerből, most úgy érzem, szükségem van valami erősebbre, mint a kóla.

    

Amy arca felragyogott, ahogy lebukott az asztal alá, és hosszas szöszmötölés után előhúzott két műanyag poharat, meg egy palackot, aminek az alján gyanús kinézetű lötty kotyogott. Kitöltötte nekünk a maradékot, majd az orrunk elé tolta. Nagy levegőt vettem, aztán egy hajtásra ledöntöttem a torkomon. Az italnak meglepően kellemes, édeskés, de mégis fanyar íze volt.

- Mennyit ittatok ti ebből, hogy így néztek ki? – vontam fel a szemöldökömet. – Semmivel sem tűnik különbnek, mint a gyümölcsbólé, amit nagyanyám készített gyerekkoromban.

- Várd ki a végét – vigyorgott Amy, és valóban. Ahogy kimondta a szavakat éreztem, ahogy az ital leért a gyomromba és őrült tábortüzet rakott.

- Nem is rossz – mosolyodtam el, kinyújtóztatva a lábaimat, hagytam, hogy a kellemes zsibbadás teljesen átjárja a tagjaimat.

- Nem is olyan hülye ez a Stan – mormogott Chaz az orra alatt. – Mit is mondtatok, hol a kocsija?

- Gyere, megmutatom! – kacagott fel Amy még a tőle megszokottnál is harsányabban, majd megkapaszkodott újdonsült lovagja karjában, és csetlő-botló léptekkel kivonult a teremből.

- Jacky, mi volt Emilyvel? – csapott le a kínálkozó alkalommal Terry azonnal.

- Elmesélte, mi ez a história vele, Victorral meg Chazzel.

- Kemény történet – bólintott maga elé. – És miben maradtatok? Chaz még mindig imádja, és állítson bárki bármit is, igenis volt köztük valami, és most egy pár lehetnének, ha Victor nem jön vissza.

- Ő csak Victort látja, senki mást. Azt hiszem, Chaz inkább amolyan nagy-testvér féleség a számára.

- Akkor ennek örülünk, igaz? – kacsintott rám.

-       Terry… - sóhajtottam fel a fejemet ingatva, de ennél többet nem mondtam, úgysem lett volna értelme vitába szállni vele.

- Ó, te jó ég, biztos csak álmodom! – zihálta hirtelen Lynette, tekintetét mereven a bejáratra függesztve.

    

Megfordultam, hogy lássam, mi váltotta ezt ki belőle. Meg kellett erőltetnem a szememet, hogy a tolongó embertömeg belsejében végre megpillanthassam csodálatának tárgyát, Victor van Nuyst. Észre sem vettem, hogy tátva van a szám mindaddig, amíg Terry meg nem bökött. Akkor gyorsan összecsattintottam a fogsoromat, de még így is lenyűgözve figyeltem Victor hanyag eleganciáját. A többiektől eltérően ő ugyanis öltönyt húzott, és bár a zakója ujja lazán fel volt tűrve a könyökéig, és tornacipőt viselt a szokásos bőrcipő helyett, még így is mesésen nézett ki.

    

Az alaktalan masszából ekkor kivált egy apró lány, aki a fényre érve Emilyvé változott. Hosszú, vörösesbarna haját tükörsimára szárította, és féloldalasan feltűzte egy hatalmas vörös virágdísszel, hogy ne omoljon az arcába. Kicsit furcsán mozgott fekete magas sarkújában, de volt valami báj a sutaságában. Egyszerű, térdig érő fekete ruhát viselt, amit egy széles piros övvel dobott fel. Amint észrevett, mosoly terült el az arcán és intésre emelte a kezét. Visszaintegettem neki, amit a mögé lépő Victor meghökkenve figyelt. Vakító mosolyt küldtem felé, amitől csak még jobban elképedt. Elégedetten fordultam vissza a lányokhoz.

    

Lynette csillogó szemmel figyelte vágyai tárgyát. A kontyát tartó tűk időközben kilazultak, így néhány barna tincs kiszabadult és hanyagul a vállára omlott. Sötétlila, laza pamutruhájának az egyik válla önálló életre kelt, szinte a könyökéig lecsúszott róla. Arcára vörös foltok kerültek, ahogy beitta Victor látványát.

    

Csettintettem az ujjammal az arca előtt, mire elkapta a tekintetét a fiúról és zavartan köhécselni kezdett.

- Hol vannak már Amyék, nem parkoltunk ennyire messze!

- Lyn, szerintem ideje lenne más után nézned – jegyezte meg csöndesen Terry, bár az ő arca is hasonló színben égett.

- És ugyan ki lenne az a más? Tuti ebbe a suliba gyűjtötték össze az állam összes balfékét! Az egyetlen figyelemre méltó pasi itt csak ő. Már meg ne sértődj, Jacky – nézett rám bocsánatkérően. Felvontam a szemöldököm, hogy mégis miért kellene megsértődnöm, de Terry nem hagyta, hogy ki is mondjam, amit gondolok.

- Figyelj, szerintem Pete totálisan odavan ám érted! Ha mondjuk leválasztanánk Stanről, akkor mi lenne róla a véleményed?

- Pete! – kiáltott fel döbbenten és megvetően egyszerre. – Ezt te sem gondolhatod komolyan! Még egy ilyen két ballábas, kétbalkezes, tutyimutyi semmirekellőt, mint ő, nem láttam életemben!

- Kiről van szó? Miről maradtam le? – csicseregte Amy, az asztal közepére koppantva egy Stan-papa koktéljával teli üveg.

- Semmiről. Fecsegünk – válaszolta kurtán Lynette. Ismét csak felvontam a szemöldököm.

    

Chaz udvariasan teletöltötte a poharainkat, majd először magunkra koccintottunk, és tüntettük el a csalóka keveréket. Másodszorra a sulira ittunk, harmadszorra pedig a nem egészen egy év múlva elkezdődő igazi életünkre.

    

A negyedik körből kimaradtam. Helyette megkaptam Chaz kezét és vigyorát, amivel a táncparkettre invitált. Beverlyben minden hétvégén eljártam szórakozni – leszámítva a büntetésemet kiváltó utolsó fél évet –, mert ügyelnem kellett a látszatra, így kacagva hagytam, hogy középre penderítsen. A szemem sarkából láttam, ahogy az asztaloknál ülők felénk fordulnak. Produkciót akarnak? Hát legyen.

    

Mikor felcsendült az első szám, ami egy divatos, pörgős sláger volt, egyszerre mozdultunk meg. Chaz átfonta izmos karját a derekam körül, szorosan magához húzott, én pedig a nyakába vetettem az egyik karomat, a másikkal a mellkasának támaszkodtam. A testünk szinte egybeolvadt a zene forró ritmusára.

    

Elvesztettem az időérzékemet, apránként a kapcsolatomat is a külvilággal. Csak a zene lüktetése és Chaz tűzforró teste létezett. Egyszer sem próbálta meg átlépni a közöttünk húzódó láthatatlan határvonalat, de ahogy a szemébe néztem, addig ismeretlen lángot láttam fellobbanni benne.

    

Egy lassú szám következett, és apró sóhajjal hajtottam a fejemet a vállára. Megnyugtatott a közelsége, ugyanakkor fel is kavart. A lelkem mélyén kinyílt egy ajtó, aminek a másik oldalán napsütötte, virágos rét várt rám egy csodálatos barna farkassal a közepén.

    

Ahogy a kép megjelent a fejemben, valahonnan egészen mélyről felködlött a városba érkezésem utáni második éjszaka borzongató álma, és a napos rét egyszeriben egy homályos, nyirkos pincévé vált. A falak egy szót visszhangoztak: farkas.

    

Rémülten toltam el magam tőle. Elborzadt arckifejezésem láttán egyből eleresztett, de a szemében kérdések ezrei tolongtak. Néma sikolyra nyílt a szám, ahogy egyre csak hátráltam előle.

- Jacky, mi a baj? – kérdezte aggodalmasan.

- Kérlek, hagyj! – próbáltam visszatartani, de csak annyit értem el vele, hogy közelebb lépett hozzám.

- Tettem valamit, amit nem kellett volna? Rossz helyre csúszott a kezem, vagy a lábadra léptem? Nyugodtan megmondhatod, nem fogok megsértődni.

- Ez nem vicces, Chaz! – motyogtam, még mindig a fal felé araszolva.

- Nem is viccből mondtam – komorult el az arca. Aztán az orrlyukai kitágultak, és idegesen meredt egy pontra a hátam mögött. Mintha szitkozódott volna, úgy tört fel a morgás a torkából. – Van Nuys.

- Leeland – szólalt meg egy bársonyosan borzongató hang közvetlenül a bal fülem mellett.

- Rossz téged újra látni.

- Az érzés kölcsönös. Hoztál egy kis erősítést? – biccentett a bejárat felé. Nem tudtam eldönteni, hogy gúny vagy csak egyszerű ténymegállapítás vibrált a hangjában.

- Nem kellenek ők ahhoz, hogy elintézzelek – sziszegte Chaz.

- Lennél kedves ezt velük is közölni? Mert ugye egyikünk sem akar botrányt.

    

Chaznek megfeszült az állkapcsa, de egy pillanatra mégis kiürült az arca, ahogy a semmibe meredt. Oldalra kaptam a fejem, ahol Josh meg a többiek szétválva egymástól egyre csak közeledtek felénk. Öltözetük pontos mása volt Chazének, és ahogy fogyott a távolság közöttünk, olyanok voltak, mint a zsákmányukat cserkésző vadállatok. Már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, csak hogy rám figyeljenek, mikor Josh arca ugyanolyan üressé vált, mint az előttem álló fiúé, és hirtelen megtorpant. A másik három arcán bosszúság futott át, de ők sem jöttek közelebb.

- Lekötelezel – biccentett Victor elegánsan. – És ha most megbocsátasz… Szabad? – nyújtotta felém a kezét, kilépve a hátam mögül.

    

Meghatározhatatlan kifejezés ült ki Chaz arcára. A farkas hátracsapta a füleit, szeme vadul villogott, fogai fájdalmas és lassú kínszenvedést ígértek a vámpírnak. Az ő szemei azonban esdeklően kutatták az enyémet. Közelebb léptem hozzá, tenyeremet a mellkasára fektettem, ahogy lábujjhegyre állva megtámasztottam magam.

- Minden rendben lesz – súgtam a fülébe, aztán Victor még mindig felajánlott kezébe csúsztattam az enyémet.

    

Hagytam, hogy a tánctérre vezessen. Letűnt idők udvariassága és kelleme sugárzott a mozdulataiból, ahogy a derekamra tette a kezét, ahogy vezetni kezdett. Sokáig nem néztem fel az arcára, csak járattam az agyam, és Chaz félhomályba vesző alakját kutattam. Ott állt a falnak támaszkodva, karjait összefonta a mellkasa előtt, és le sem vette rólunk a tekintetét. Mikor nagy ritkán összevillant a tekintetünk, csupa figyelmeztetés volt, amit az övében láttam.

- Érdekes barátaid vannak, Jackalyn – szólalt meg hirtelen Victor, én pedig elvétettem a következő lépést meglepetésemben.

- Csak Jacky – krákogtam. – Úgy tudom, a te családod sem éppen hétköznapi.

- Nem, valóban nem az – feszült meg egy pillanat törtrészéig, hogy aztán újra fesztelenül folytassa a beszélgetést. – De inkább beszéljünk rólad. Mi szél fújt errefelé? Az emberek általában nem szoktak csak úgy az érettségi előtti évben iskolát váltani, pláne nem egy elitből egy jelentéktelen vidékibe átiratkozni.

- Nem én akartam ezt, anyám tervelte ki az egészet. Büntetés – húztam el a számat.

- Büntetés? – élénkült fel, a hangjában bujkáló nevetésre pedig felkaptam a fejem. Hiba volt az arcába néznem, ezt már akkor éreztem, mikor csak az állánál tartottam. Egyszerűen tökéletesek voltak a vonásai, a sápadt bőre, a halvány árnyék a szeme alatt, az orra vonala, a szája, amely résnyire nyílt, ahogy tanulmányoztam. A szeme pedig… Összerezzentem, mikor találkozott a tekintetünk, és az addig elfelejtett lélegzésem hangos zúgással indult újra.

- Furcsa színe van a szemednek – szűrtem a szavakat lassan a fogaimon keresztül. – Valahogy nem passzol az arcodhoz.

- Miért, milyennek kellene lennie szerinted? – kérdezett vissza könnyednek szánt hangnemben, de a szeme résnyire szűkült.

- Kéknek. Olyan igazán vakító kéknek – mondtam felszegve az államat. Úgy megmerevedett, mint akit fejbe csaptak egy jó nagy bunkóval. Pillantása nem engedett, és én szemernyi félelem vagy kétely nélkül álltam barna szemének átható vizslatását. Arca megkeményedett, szemében ingerültség villant, mire gúnyosan elmosolyodtam. Nagyon is jól tudtam, mi váltotta ki belőle ezt a dühöt.

- Nos, nem lehet mindenkinek kék szeme – vonta meg a vállát végül tettetett nemtörődömséggel, ahogy újra felvette a zene ritmusát.

- Nem – értettem egyet. – De azért egyeseknek illene. Bár azt hallottam, hogy vannak olyanok, akiknél a nem megfelelő táplálkozási szokásaik akár fizikai deformitásokat is okozhatnak.

- Roppant érdekes, hogy egy magadfajta nagyvilági lány ilyen unalmas tudományos híresztelésekkel is foglalkozik – jegyezte meg szárazon.

- Tudod, Victor, az én figyelmemet sok minden képes felkelteni. Itt van például ez az örökletes betegség, amiben te és a testvéreid is szenvedtek. Azon töprengtem, vajon megkérdezhetem-e, mi is ez pontosan?

- Erről inkább apámmal kellene eldiskurálnod – keskenyedett el a szája a haragtól. – Ő az orvos, én csak egy egyszerű végzős kamasz vagyok.

- Hát persze – bólintottam. – El is felejtettem.

    

Nem szóltam többet, a táncra koncentráltam. Victor testtartása feszesebbé vált, mint az indokolt lett volna, igazi arca pedig pillanatról pillanatra mind sötétebb lett. Akárhányszor fordultunk egyet, mindig ugyanabba az irányba tekintett. Mikor aztán egy halk, mélyről jövő morgás tört fel a torkából, hátrakaptam a fejemet. Kis híja volt csak, hogy fel nem nevettem. A falnál ugyanis Emily állt Chaz és a falka gyűrűjében. Szemmel láthatóan remekül szórakoztak, és mikor a lány valamelyikük felé fordította a figyelmét és aktuális beszélgetőpartnerére nevetett, az ahhoz tartozó farkas farkcsóválva dugta ki a nyelvét és ereszkedett hátsó lábra.

- Milyen jó is ilyen felhőtlen jókedvet látni, nem igaz? – nevettem fel Victorra ártatlan arckifejezéssel. – El sem hinné az ember, hogy létezik még ez a fajta kapcsolat fiúk és lányok között.

- Ne játssz a tűzzel, Jackalyn – sziszegte vadul.

- Mire célzol ezzel, Victor? Hiszen ők csak barátok, nem? Emily téged szeret, akkor? – kerekítettem rá a szemeimet.

- Ez nem rád tartozik – villant meg a tekintete. Ahogy rám tekintett, a szemében egy villanás erejéig hideg kék tűz gyúlt fel, és én hirtelen nagyon törékenynek és túlságosan is ízletesnek találtam magam.

- Victor, ne! – sikoltotta egy dallamos női hang a bejárat felől. Táncpartnerem odakapta a fejét, egy másodpercig talán bosszúsnak is tűnt, hogy így elrontották a szórakozását, de végül elengedett és tett egy lépést hátrafelé.

- Ne is, Victor, mert még nagyon megbánod! – köptem a szavakat az arcába vadul, ahogy újra megindult a keringés az ereimben. Aztán megfordultam, hogy szemügyre vegyem a sikoly gazdáját. Abban a pillanatban pörögni kezdett velem a terem, a fájdalom villámként csapott le rám.

    

Nem a lány miatt. Csak egy futó pillantást vetettem vékony, szikár termetére és fiúsan rövid lángvörös hajára. A mögötte lépdelő alak volt az, akinek a látványa görcsbe rántotta a gyomromat, szívemet őrült vágtára kényszerítette. Pillantásával egyszerre fogta be a teremben tartózkodókat, egy villanásnyi idő alatt feltérképezve mindenkit. Kihúzta magát, mint mindig, mikor ellenségek után kutatott. Egyszerű, fekete nadrágot viselt egy halvány színű, lazán gombolt inggel és egy sportos zakóval.

    

Mikor végre rám nézett, fagyott düh szállta meg a testemet. Barna szemeiből értetlenség, majd döbbenet, végül félelem csapott felém. Kezeim ökölbe szorultak, észre sem vettem, hogy egész testemben remegek. Haragtól villogó szemmel bámultam rá, megszűnt körülöttem a külvilág. Az is csak nagy sokára tűnt fel, hogy Chaz mellettem termett, az egész falka pedig fenyegetően állt a hátunk mögött. Eltoltam magam elől védelmezően kinyújtott karját, és gyilkos pillantást vetettem az idegességtől toporgó Devon felé.

    

Aztán észbe kaptam. Sarkon pördülve egyenesen Victor szemébe néztem. Takarodj a fejemből!, száguldottak felé üvöltve a gondolataim. Elkerekedett a szeme a döbbenettől, én pedig nagy levegőt véve megindultam a sarokban megbúvó asztalunk felé. Rémesen büszke voltam magamra, amiért sikerült anélkül eljutnom a székemig, hogy a lábaim felmondták volna a szolgálatot, de ahogy megragadtam a támláját, összecsuklott a térdem. Chaz gondolkodás nélkül kapott utánam, így a malőr észrevétlen maradt.

    

Lynette ült csak ott, legalábbis mintha őt látta volna könnyektől homályos szemem. Kérdezés nélkül töltötte tele a poharamat Stan-papa kotyvalékával, és én reszkető kézzel kaptam utána. A második kör után az egész testemet hevesen rázó remegés abbamaradt, ezzel egy időben a könnyeim is felszáradtak. Chazre néztem, aki kifürkészhetetlen arccal meredt rám. Bólintott, ahogy a fejemmel a bejárat felé intettem. Eljött az idő a beszélgetésre.

Személyes megjegyzés #2

Mint azt már említettem, dolgoztam egy könyvön az utóbbi hónapokban. Igen, jól gondoljátok, a múlt idő azt jelenti, hogy... BEFEJEZTEM! Kerek 160 oldalnyi (A/4-ben mérve) akciózás, humor, némi romantikával. Nagyon kevés romantikával. Nem erősségem, na. :-D

Persze nem állítom, hogy tökéletes lett, és az egész hétvégémet azzal fogom eltölteni, hogy ezredszerre is átolvasom, és belejavítok - pedig már így is kétoldalnyi törölt jelenet/bekezdés van talonban.

Ettől függetlenül vasárnap lesz friss fejezet, azt el nem mulasztanám semmi pénzért! ;-)

4. fejezet - Emily

A napok gyorsan pörögtek. Az autómmal természetesen óriási sikert arattam, mikor megérkeztem reggel, kisebb fajta csődület támadt a parkolóban. Mindenki meg akarta csodálni az én feltűnő kis járgányomat, és a suli fele akart hirtelen a legjobb barátom lenni.

    

De Chaznek igaza volt, a népszerűségem ahogy jött, olyan hirtelen el is illant, és a rengeteg rajongómból – mikor világossá vált számukra, hogy nem vagyok annyira hülye, hogy ne lássam át a szándékaikat – csupán fél tucatnyian maradtak, akik valóban a barátaim akartak lenni.

    

Ott volt a Terry-féle trió, velük már az első nap óta remekül megértettük egymást. Természetesen Stant sem tudtam távol tartani magamtól, de szerencsére elég hamar rájött, hogy ha a nyakamba szuszog, attól még nem fogom őt jobban kedvelni, így stílust váltott. Aztán ott volt az asszisztense, Pete, aki igazából semmi mást nem csinált, csak Stan után rohangált, intézte az ebédjét és gyanúm szerint olykor megírta helyette a leckéjét.

    

Na és persze Chaz. Igaz, vele külön utakon jártam, ellenszenvük Stannel kölcsönös volt, így ő nem is nagyon keveredett közénk.

    

Ültünk a szokásosnak mondható asztalunknál az ebédlőben, a levegő szinte felrobbant az esti bulit megelőző várakozástól. A lányok vadul kombináltak, hogy ki mit vesz majd fel, milyen legyen a hajuk és a sminkjük. Stan a szemeit forgatta a locsogásra, Pete pedig igyekezte lemásolni minden mozdulatát. Unottan piszkáltam a tálcámon lévő ételt, egyszerűen nem volt étvágyam. Chaz ellentmondást nem tűrően ismét megerősítette, hogy értem jön, és hogy szép legyek. Apám már se nem látott, se nem hallott a sok szervezkedés miatt, így azt hittem, megúszhatom a dolgot, de ma reggel neki is az volt az első, hogy a buliról kezdjen el fecsegni. És most a többiek is az agyamra mentek ezzel.

- Jacky! – súgta oda Stan, kicsit felém hajolva, hogy a többiek ne hallják. Kelletlenül hajoltam én is felé. – Te kivel jössz este?

- Nem hiszem, hogy hallani akarod a válaszomat – néztem rá keserű fintorral a szám szegletében.

- Ugyan már, megbeszéltük, hogy csak barátok vagyunk, nem? Miért zavarna akkor, hogy mással jössz? – nevetett fel tettetett jókedvvel.

- Chazzel.

- És hogy fogsz megbirkózni az árnyékával? – dugta be a képbe az orrát Amy.

- Sehogy. Együtt jövünk, de egy szóval sem mondtam, hogy együtt is leszünk. Chaz ragaszkodik ehhez a marhasághoz, én viszont nem vagyok hajlandó játszani a hülye játékait. Szóval Adana ha akar, tőlem egész nyugodtan rástartolhat.

- Mintha nem próbálta volna meg vagy százszor – terület el a gúnyos vigyor az arcán.

- És te kit viszel el, Stan? – kérdeztem vissza, megbökdösve vékony karját.

- Még nem hívtam el senkit – vetette oda mogorván, miközben igyekezett elhúzódni hegyes ujjam elől.

- Csak van itt egy lány, aki méltó a nagy Stanley Sparks figyelmére!

- Ejtsük a témát, jó? Amúgy sem lenne időm csajokra, exkluzív riportot fogok készíteni az estéről! Ez lesz az újság történetének legnagyobb dobása, és…

    

Egészen belelkesedett, ahogy fennhangon ecsetelte, milyen teendői lesznek majd az este folyamán. Elnéztem ezt a vékony, hórihorgas fiút, és legszívesebben beleborzoltam volna vékony szálú, ritkás, piszkosszőke hajába. Nem volt a lányok kedvence, ezt tudta magáról ő is, de mégis mindenkinek udvarolt, még ha aztán el is hajtották.

- Hello, srácok – szólalt meg egy bátortalan hang a hátam mögött.

    

Döbbenetet láttam a lányok arcán, pillanatnyi kínt átfutni Stanén. Hunyorogva fordultam meg, az ablakokon betűző napsugarak elvakítottak, lángoló vörös glóriával ajándékozva meg a mögöttem álló lányt.

    

Emily Gilles egyszerű, zöld hosszú ujjú pamut felsőt viselt, sötétkék farmerral és vékony, fekete mellénnyel. Ujjaival idegesen gyűrögette a kezében tartott mappát, arcán félszeg mosoly vibrált. Egyszerre próbált meg mindannyiuk szemébe nézni, de pillantása úgy repkedett az arcukon, mint részeg lepke a virágmezőn. Nem nézett rám, sőt. Feltűnően kerülte a tekintetemet.

- Szia, Emily – törte meg végül a kínos csendet Terry mereven. – Mi újság?

- Csatlakozhatok hozzátok? – nyúlt a közelben árválkodó szék után, hogy az asztalunkhoz húzza.

- Na persze, most, hogy Victort elnyelte a föld, jók leszünk mi is – morogta Amy megvetően.

    

A többiek helyeslően bólintottak a szőke lány felé, de senki sem utasította vissza Emilyt. Szégyenkezve ült le közénk, pillantását mereven az asztallapra szegezte. Ahogy őt néztem, újra megláttam a sápadt arcot a sajátja helyén, az árnyékot a szeme alatt. És azt a különlegességet, ami egyszer már megdöbbentett, és most sem tudtam betelni a teste körül kavargó halványsárga burok látványával.

    

Elpirult, ahogy észrevette, mennyire nyíltan bámulom.

- Emily, mondd csak, mi a helyzet van Nuysékkal? Egész héten csak Victort láttam, és most ő sincs itt. Csak nem elhúztak innen? – szólalt meg élesen Terry.

- Nem, szó sincs erről. Cecile és Trent csak lebetegedtek, de már jól vannak. Jöttek volna már suliba, de ugye ez a napsütés nem igazán tesz jót nekik – motyogta.

- És jöttök este ti is?

- Igen, azt tervezzük. Azt hiszem, még Alexék is eljönnek nosztalgiázni.

- Hát ez fantasztikus! – élénkült fel Amy.  – Éppen ebben a pillanatban találtam ki, mit fogok felvenni!

- Kár erőlködnöd, akár pucéran is szaladgálhatsz előtte, akkor sem fog észrevenni – nevetett fel Terry.

- Mintha te nem epekednél… ööö… tudod, ki után. Én legalább beismerem – húzta fel az orrát.

- Én nem epekedek senki után! – hördült fel, göndör vörös-arany tincsei csak úgy repkedtek az arca körül felháborodásában. – Mit érdekel engem az a sápatag égimeszelő! Sokkal jobb pasim lehetne, már ha lenne bárki figyelemre méltó is ebben a porfészekben!

    

Egyszerre nevettünk fel, kivéve Emilyt. Előtte sem volt titok, mint ahogy senki előtt sem, hogy Terry bolondult egy időben Victorért, többször is egyértelműen a fiú tudomására hozta, hogy nem bánná a hangyányival több figyelmet, de sosem járt sikerrel. Igazság szerint Emily érkezéséig Victor egyetlen helybéli lányra sem nézett rá, ezért is nem értette senki, mi történt, miként nyűgözhette le egy szempillantás alatt az átlagos szürke egér a városka legjobb pasiját.

- Jacky Chazzel jön – bökte aztán oda Amy Emilynek.

- Ó, hát ez… igazán nagyszerű. Örülök neki.

- Miért fontos ez? – kérdeztem, farkasszemet nézve az asztalra könyökölő lánnyal.

- Lehetséges, hogy ezt a sztorit még nem mondtuk el neked? – nézett rám ártatlanná kerekített szemekkel, amikből csak úgy sütött a rosszindulat, főleg mikor Emilyre nézett. – Képzeld csak, mikor Emily megérkezett, nem csak Victor fejét, csavarta el, hanem Chazét is. Sokáig tartott, míg eldöntötte, ki is a megfelelő számára. Azt hiszem, akkortájt kezdett el Chaz azokkal a hülye motorosokkal lógni, mikor végül Victort választottad, jól mondom? – szegezte neki a kérdést egyenesen a feszengő lánynak.

- Nos, igazából már előtte is jóban voltak – lehelte.

- Na de a lényeg, hogy Chaz eléggé megviselt volt akkoriban, volt pár balhéja is, egyszer még Victorral is összeverekedtek. És képzeld…

- Amy, szerintem ennyi elég volt – szólt közbe Stan.

- Most mi van? Csak azt szeretném, ha Jacky ismerné a teljes történetet – rántotta meg a vállát.

- Majd az érintettek elmondják, ha akarják.

- Miért kell ennyire védened? – csattant fel. – Mindannyian tudjuk, mi történt, de mégis úgy ülünk itt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne! Fecsegünk a semmiről, mintha az a bizonyos fél év meg sem történt volna! Én még emlékszem, ahogy itt sóhajtoztál utána, mikor Victor nyakában lógott, de még akkor is, mikor aztán Chazt kezdte el szédíteni. Nem őket kéne utálnod, hanem ezt a kis senkit, aki miatt az egész suli felfordult! Ha ti annyira akartok itt bájologni, hát csak tegyétek, de én ebből nem kérek! – lökte hátra csikorogva a székét, majd indulatosan felmarkolta a jegyzeteit és nagy léptekkel kivonult az ebédlőből.

- Sajnálom, azt hittem, már túl van ezen – érintette meg Emily karját Stan.

- Nem, igaza van – borzongott meg az érintéstől, azonnal el is húzva a kezét. – Nem kellett volna ideülnöm hozzátok. Tényleg nem viselkedhetünk úgy, mintha semmi sem történt volna.

    

Láttam, ahogy egy könnycsepp gurult végig az arcán, miközben ránk sem pillantva magához ölelte a mappáját, és ügyetlenül felállt a székéről. Stan kivételével senkit sem érdekelt a távozása.

- Emily, várj! – kiáltottam utána hirtelen ötlettől vezérelve. Jelenlétét kulcsfontosságúnak kezdtem érezni, és itt volt a remek alkalom, hogy tisztázzak néhány dolgot. – Gyere, sétáljunk.

    

Nem húzta el a karját, mikor belekaroltam, és azt is hagyta, hogy kikormányozzam az udvarra. Mindenki megbámult bennünket, aki csak meglátta, hogy együtt sétálunk. Ahogy elnéztem a felénk irányuló tekintetet, szép kis csetepatéra számítottak.

    

Elsétáltunk a parkoló végéig, a hatalmas, csillogó fekete motorok felé. Most elhagyatottan álltak, gazdáikat mintha az udvar túlsó végében lévő padokon láttam volna henyélni. Elgondolkozva tekertem feléjük a fejemet. Talpig feketébe öltözött srácok voltak, az itteniekhez képest feltűnően barna bőrrel, feketének tűnő hajjal. Harsányan nevetgéltek valamin, miközben a lányokat méregették.

    

Elértük az udvar végét, ahol az iskola mögötti füves terület kezdődött. Szokatlanul jó idő volt, így leterítettem a dzsekimet a gyepre és lehuppantam. Emily mellém telepedett.

- Miért nevettél ki az első napon? – kérdezte, hangjában nyoma sem volt már az ebédlőben hallott alázatnak.

- Nem téged nevettelek ki, hanem egy számomra érdekes dolgot. Nehéz lenne ezt elmagyarázni, nem is szívesen tenném. Victor és te több szempontból is egymás ellentétei vagytok, de erről most nem beszélhetek neked.

- Victor… nagyon különleges fiú – mondta megválogatva a szavait. – De közel sem vagyunk annyira különbözőek, mint azt te gondolod.

- Ó, dehogynem – húztam féloldalas mosolyra a számat. – Nézd, Emily. Tudom, hogy én vagyok itt az új lány, meg mi közöm a dologhoz, de szeretném tudni, mi is történt valójában. Amy elferdített fecsegése helyett engem az igazság érdekel.

- Amy gyűlöl engem – sóhajtott fel. – Persze megértem őt is. – Tekintete megállapodott a heverésző rosszfiúkon, akik meglepő módon csöndben, és elgondolkozva figyelték kettősünket. Mikor aztán beszélni kezdett, a szemei mintha elfelhősödtek volna, hangja pedig fájdalmasan üressé vált. – Mikor megérkeztem Hansville-be másfél évvel ezelőtt, Stan és a lányok szinte azonnal a szárnyaik alá vettek. Nem volt könnyű elszakadnom anyámtól, de mikor megszületett a féltestvérem, döntenem kellett, hogy vagy a nappaliban alszom, vagy apámhoz költözöm. Én az utóbbit választottam, hiszen hamarosan nekem is majd a saját életemet kell élnem. Úgy fogtam ezt fel, mint egy előkészítőt a felnőtt létre. Azóta már százszor is megbántam, hogy betettem a lábam az államba, de ugyanakkor... – Keserű sóhaj szakadt fel a mellkasából, aztán folytatta. – Szóval jól indult az itteni életem, mondhatni beilleszkedtem a közösségbe, de aztán történt valami.

- Megjelent a képben Victor.

- Igen, Victor és a többiek. – Suttogva ejtette csak ki a szavakat, de az arca egészen átszellemült, ahogy rájuk gondolt. Tudta vajon? Tudnia kellett, hiszen szinte együtt élt velük, lehetetlen lett volna eltitkolniuk előle. De miért tették? Mi hasznuk származott ebből? Emily tovább folytatta. – Amikor először megláttam őket, már akkor tudtam, hogy egy napon egy leszek közülük. Tudod, ők nagyon különleges… emberek. Eleinte elkerültek, és Victorral is nagyon sok vitájuk volt csak azért, mert ő viszont nem akarta távol tartani magát tőlem. Alex, Victor nővére… akkor még ide járt, a végzős évfolyamba. A mai napig megtartja velem a három lépés távolságot… Nagyon csapongok, ne haragudj.

- Semmi baj, én ráérek – nevettem vele együtt.

- Nem baj, hogy mindjárt becsengetnek?

- A magam részéről nem vagyok kíváncsi Mr. Brown kiselőadására a DNS-párok kapcsolódásáról, úgyhogy ha te is benne vagy, napozhatunk tovább.

- Lógni akarsz? Nem lesz ebből baj? – kerekedett el a szeme.

- Én vagyok a diri lánya, ugyan ki merne piszkálni? – kacsintottam rá.

- Tényleg – kuncogott, majd kihámozta magát a mellényéből, és hanyatt feküdt a füvön. – Nos, bármennyire is ellenállt a család, vagyis inkább Alex és Trent, mi mégis egymásba szerettünk. Nem tudom, éreztél-e már olyat, hogy megláttad a másikat, és egyből tudtad, hogy ő a másik feled? Nálunk pontosan ez volt. Megláttam Victort, és egyszerűen tudtam, hogy egymásnak lettünk teremtve. Csodálatos hónapokat töltöttünk együtt, szinte repült az idő, mikor vele voltam. Aztán a dolgok egyik pillanatról a másikra elromlottak…

    

Elkomorodott a hangja. Vállam fölött hátrafordítottam a fejemet, hogy egy pillantást vethessek az arcára, de egyből meg is bántam. Emily csukott szemhéja alól csak úgy záporoztak a néma könnyek. Karjaival átfonta a mellkasát, és olyan erősen szorította magát, hogy azt hittem, ott helyben összetöri néhány bordáját. A burok remegni kezdett körülötte, gyönyörű vámpírarca a tébolyult sikoly maszkjává torzult.

    

Tétován érintettem meg a térdét, mire elutasítóan felemelte egyik mutatóujját. Elfordultam tőle, egyedül hagyva a lelkét marcangoló fájdalommal.

    

Táskámból előkotortam egy dobozos kólát, elpiszmogtam a kibontásával. Időm, mint a tenger, nem akartam siettetni Emilyt, a mondanivalója pedig túlságosan is fontos volt ahhoz, hogy mohóságommal elriasszam. A padokon henyélő fiúk egyike ekkor felállt, kinyújtóztatta zsibbadt tagjait, megmozgatta látványos izomzatát. Félrenyeltem a kólámat, ahogy megláttam a pompás fekete farkast nyújtózkodni a betonon. A gyönyörű fenevad felkapta a fejét fuldoklásomra, idegesen hegyezte a füleit. Három másik társa sietve ugrott mellé a padról, és most mind a négy farkas engem méregetett. Meg kellett támaszkodnom a földön, ujjaim a puha földbe mélyedtek, ahogy próbáltam kipréselni a tüdőmből a szénsavas italt, miközben nem tudtam levenni a szemem az elém táruló látványról.

    

Tehát mégis csak igazam volt, nem Chaz volt az egyetlen farkas a környéken. A falka ott állt tőlem csupán néhány méternyire. Kérdések milliói száguldoztak a fejemben, amikkel legszívesebben rájuk rontottam volna. Mik ők valójában? Miért vannak itt? Hogy működik ez a dolog? Mi közük a vámpírokhoz? Mi közük Emilyhez?

    

Éreztem, hogy a hátam mögött szenvedő lány a megoldás egyik kulcsa.

    

Az épületből kihallatszó csengő hangja végre elvonta rólam a fiúk figyelmét. Kelletlenül markolták fel a padról a holmijukat, és vonultak be a következő órájukra. Az ajtóból a vezetőnek tűnő fiú még egyszer visszanézett rám, fekete szeme égette az arcomat.

    

Emily légzése lelassult. Aggódva fordultam felé, de már elmúlt a rohama. Karját lefejtette magáról, és éppen egy zsebkendővel törölgette maszatos arcát.

- Ne haragudj – szipogta szégyenlősen. – Ha arra gondolok, mikor Victor nélkül kellett élnem, még most is olyan érzést vált ki belőlem, mintha a lényem egy nagy darabját tépték volna ki belőlem. – Kifújta az orrát, aztán hatalmas sóhaj kíséretében folytatta. – Azt gondolom tudod, hogy Victor családja Európából érkezett, egy olyan… közösségből, nevezzük így, ahol nagyon szigorúan veszik a szabályokat. Náluk még mindig vannak uralkodók, de legalábbis a többieknél sokkal befolyásosabb személyek, akik kényesen ügyelnek a közösség vérvonalának tisztaságára. Nem kellett sok idő, hogy a fülükbe jusson a kapcsolatunk. Még észbe sem kaptam, a küldötteik már itt is voltak. Soha nem féltem még úgy azelőtt, mint akkor éjjel. Négyen jöttek, olyan sebesen, hogy Victoréknak már nem volt idejük eltűntetni engem a házból. Ahogy beszéltek, amiket mondtak, ahogy rám villantották a szemüket… - megborzongott az emléktől, hangja suttogássá fakult. – Az egyiküket, a legfélelmetesebbet Lizeth-nek hívták. Mikor rám nézett azzal az angyalszerű arcával, miközben a szeméből sütött a gonoszság, legszívesebben elfutottam volna.

- Lizeth? – csaptam le szédülve a névre. – Milyen szokatlan név.

- Igen, gondolom ez is ilyen európai szokás, hogy furcsa neveket adnak a gyerekeiknek. Lizeth Da Carra. Ő és a testvére, Ivor jött el akkor este hozzánk a testőreikkel, hogy kérdőre vonjanak bennünket. Ők ketten ennek a közösséget vezető családnak a tagjai. Victor nagyon meg volt rémülve miattuk, és komolyan azt hittem, hogy meg fognak ölni, amiért beleütöttem az orrom a dolgukba. Mikor elmentek, Victor azonnal hazavitt, és nem is láttam napokig. Aztán… eljött hozzám… ott… hagyott… nem… szeret… ezt mondta…

    

Szavai érthetetlen makogássá sorvadtak, karjai ismét megindultak a mellkasa felé. Keményen megmarkoltam a csuklóját.

- Semmi baj nincs, Emily. Lélegezz mélyeket. Lassan, egyenletesen.

- Annyira fáj! – torzult el az arca. – Azt mondta, nem szeret! Hogy nem vagyok neki elég jó, és Lizeth-nek van igaza! És én tudtam, hogy ez így is van, tudtam, hogy egy senki vagyok hozzá képest, de mégis azt hittem, hogy a mese sosem ér véget.

- Ne sírj, minden rendben van – próbáltam csitítgatni. – Most már itt van veled, nem? Jóra fordultak a dolgok.

- Na igen – fújta tele a zsebkendőjét ismét. – Akkor este valami megszakadt bennem. Hosszú hetekig olyan voltam, mint egy élőhalott. Nem beszéltem senkivel, nem foglalkoztam semmivel. Gépiesen végeztem a dolgom, jártam iskolába. Éjszakánként alig aludtam, mert annak a délutánnak az emléke folyton az álmaimban kísértett. Látványosan romlott az állapotom, a végére már ijesztően sápadt és sovány voltam. Aztán egy nap beállított apám kollégájának a fia, és mintha újra kisütött volna felettem a nap.

- Chaz – morogtam.

- Igen – nézett rám félszeg mosollyal az arcán. – Barátok lettünk, pedig előtte talán ha két szót váltottunk… Szinte minden percet együtt töltöttünk, és így utólag belátom, hogy hiba volt annyira ragaszkodnom hozzá. Nagyon sokáig nem vettem észre, hogy az ő részéről a dolog kettőnk között több egyszerű barátságnál, és mikor rádöbbentem, már túlságosan kötődtem hozzá ahhoz, hogy egyértelműen elutasítsam. Közben megismerkedtem a haverjaival, Josh-ékkal, és ekkor szabadult el a pokol.

- Emiatt utál téged Amy? Josh miatt?

- Amy… Nos, hiszed vagy sem, Amyvel a legjobb barátnők voltunk egészen addig a pillanatig, míg Victor… tudod. Abban a félig halott állapotomban elmartam magam mellől mindenkit, és úgy emlékszem, belé rúgtam a legnagyobbat. Azt hiszem, az agyam megpróbál mindent kitörölni abból az időszakból – tárta szét a karjait bocsánatkérően. – Tehát szép lassan megszakítottam minden kapcsolatomat a külvilággal, kivéve Chazt és a társait. Amy azonban félreértette a dolgokat. Az, hogy mi állandóan együtt lógtunk, az ő szemében azt jelentette, hogy kikezdtem mindannyiukkal, és mikor Chaz és Josh nyilvánosan összeverekedtek a suli parkolójában, megerősítette a téveszméjét. Pedig mekkorát tévedett! Nos, ezt nem tudom, Chaz mennyire mesélte el neked, de ő és a haverjai egy elég zárt közösségben élnek. Ebbe a suliba is csak azért járnak, hogy ne szakadjanak el túlságosan a fiatalok a külvilágtól.

- Nem mesélt erről semmit. De találkoztam a nővérével, Lindával. Egészen egzotikus a megjelenése, de nem sikerült beazonosítanom, melyik népcsoportból származhatnak.

- Ezt majd inkább Chazzel beszéld meg – mosolygott rám titokzatosan. – A lényeg, hogy a kettejük közötti konfliktushoz nekem az égvilágon semmi közöm nem volt, de Amy mégis ezt szűrte le valami miatt. És igen, egészen addig fülig szerelmes volt Josh-ba, míg meg nem pillantotta Davidet, Alex férjét, de ez egy hosszú sztori, nem is tartozik a tárgyhoz igazából. Az viszont tény, hogy szerencsétlen véletlen volt csupán, hogy én is ott voltam akkor, de a pletyka megállíthatatlanul elterjedt. Pedig csak a saját vitájukat rendezték, esküszöm!

- Így lettél te a suli felforgatója...

- Ennél sokkal keményebb jelzőket is kaptam - húzta el a száját. - Hamarosan mindenki arról beszélt, hogy én miket művelhetek Josh bandájában, és mindenki meg volt győződve arról, hogy egyszerre vagyok mindannyiuk barátnője. Még gúnynevet is aggattak rám: Mindenki Emilyje. Aranyos, nem? Ez az időszak szerencsére nem tartott sokáig, és hamarosan már senkinek sem volt fura, hogy állandóan Chazzel és a fiúkkal lógok. Egyedül Amy volt még mindig megsértődve, és ahogy egyre szélesedett a kettőnk között nyílt szakadék, úgy távolodtam el a régi barátaimtól. A kegyelemdöfést az adta, mikor egy ködös, esős reggelen Victor megjelent az iskolában. Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem akkor. Ahogy magához szorított, az addig eltelt fél év egy csapásra semmivé foszlott minden bánatával és könnycseppjével együtt. Csak az számított, hogy végre megint együtt voltunk.

- És Chaz? Ő mit szólt ehhez az egészhez?

- Szegény Chaz – sóhajtotta. – Én tényleg nem akartam őt megbántani. Próbáltam meggyőzni arról, hogy csak azért, mert Victor visszatért, nekünk még nem kell megszakítanunk minden kapcsolatot, de hajthatatlannak bizonyult. Az a bizonyos verekedés, amiről Amy is beszélt, aznap történt, mikor Victor visszatért, és Chaz meglátott minket együtt. Ő csak meg akart védeni engem, mert szerinte minden bajom forrása Victor, meg a családja volt. Nem értette meg, hogy életem legcsodálatosabb dolga, hogy köztük lehetek. Szerintem még most sem érti.

- És soha, egyetlen percig sem éreztél úgy, mint ő? – kérdeztem csöndesen. Nem válaszolt azonnal, elmerült a gondolataiban.

- De. Azt hiszem, egy rövid ideig úgy éreztem, mellette ismét boldog lehetnék – mondta végül. – Victor szelleme azonban még akkor is ott kísértett, mikor Chazzel voltam. Hiszem, hogy jól cselekedtem, mikor végül visszautasítottam őt. Ennek így kellett lennie. Ezért is örültem meg, mikor együtt láttalak vele. Régóta nem láttam már úgy ragyogni a mosolyt az arcán.

- Mi csak barátok vagyunk – morogtam el a mondatot, amit szinte már jobban tudtam a saját nevemnél is.

- Ó, értem. Azt hittem…

- Hadd legyek akkor én is őszinte veled, Emily, ha már te így beavattál az életedbe. Én… szerelmes vagyok valakibe. Valaki másba. – Éreztem, ahogy elvörösödik az arcom. Ezt még soha, senkinek sem mondtam ki ennyire nyíltan.

- Ide valósi? – élénkült fel. – Vagy még Beverlyben ismerted meg? Ő is szeret? Hogy fogjátok ilyen nagy távolságból tartani a kapcsolatot?

- Állj, állj! – nevettem fel. – Szó sincs ilyesmiről. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy ő érez-e irántam bármit is. Eddig kétszer láttam csak, és egyetlen egyszer fordult elő, hogy beszéltünk. De azóta sem tudom kiverni a fejemből.

- Ismerős helyzet – bólintott. – Különleges embernek kell lennie, ha képes volt felkelteni a figyelmedet ilyen rövid idő alatt.

- Igen, nagyon különleges – sóhajtottam. – Fogalmam sincs, mikor láthatom őt újra, és hogy viszonozza-e az érzéseimet. Ha nem, akkor azt hiszem, soha nem leszek képes másra ránézni. De hagyjuk ezeket a nehéz témákat. Egy ilyen szép délelőttöt kár lenne elrontani sötét gondolatokkal.

    

Egy darabig némán ültünk egymás mellett. Egyre csak azon járt az agyam, hogy mit kereshetett itt a nővérem – mert én már csak így gondoltam rájuk, vérszerinti családomat pusztán a formaságok miatt szólítottam annak –, és hogy miért zavarhatta a Da Carrákat ennyire Emily és Victor kapcsolata. Mitől volt ez a lány ilyen különleges, hogy a Vérek Tanácsának egyik legbefolyásosabb nemzetsége saját vérét küldte el érte? És vajon hogyan kapcsolódtak van Nuysék hozzájuk? Annyi mindent nem tudtam még, annyi fontos kérdés volt még megválaszolatlan!

- Hamarosan vége az órának – szólalt meg végül.

- Nincs kedvem a spanyolhoz – fintorodtam el.

- Egyetértek. Szerintem mi egész jól meg fogjuk érteni egymást. Már ha a többiek hagyják.

- Amyékre gondolsz? Nem hiszem, hogy bármi közük lenne ahhoz, hogy én kivel barátkozom.

- Elég alattomos tud lenni, ha arról van szó.

- Ne izgulj emiatt, én sem teszem. Nem vagyok olyan szende, mint amilyennek gondol, és ha az utamba áll, kellemetlen meglepetések fogják érni! Na, bemegyünk? – álltam fel a földről, és kezdtem el összeszedni a cuccaimat.

- Persze – állt fel ő is, mozdulataiból ugyanúgy hiányzott a lelkesedés, mint az enyéimből.

    

Az udvar közben megtelt a napfényre vágyó diákok tömegével. Ahogy elhaladtunk pár lány mellett, rögtön összedugták a fejüket.

- Szerintem most az egész suli forrongani fog a hírtől, hogy mi mégsem téptük ki egymás haját – súgtam neki.

- Pedig nagyon bíztak benne, láttam – válaszolta hasonló hangerővel. – Azt is sejtem, hogy neked drukkoltak. Megnyugodott volna a kis lelkük, hogy végre valaki helyre teszi Mindenki Emilyjét. Figyeld meg, este mindenki árgus szemekkel fogja lesni, mi lesz, ha összetalálkozunk. Te Chazzel, én Victorral az oldalamon.

- Az vicces lesz – nevettem fel. Egy pillanatig velem nevetett, de aztán elkomorult a gondolatra.

- Talán mégsem. Ők még mindig nagyon utálják egymást.

- Nem csak miattad, igaz? – tettem fel a nagy kérdést visszafojtott lélegzettel.

- Nem. De erről nem beszélhetek.

    

Bólintva vettem tudomásul válaszát, majd elköszöntünk egymástól. Ő végigfutott a folyosón, mert a suli másik végén lévő termeknél volt az órája. A bámészkodó tömeg pillantása egy emberként fúródott a hátamba, szinte égetett. Nem törődtem velük. Megkerestem én is a termemet, levágódtam Chaz mellé, és fürkésző tekintetéről tudomást sem véve a tanárra meresztettem a szemem. Ólomlábakon vánszorogtak a percek.