Személyes megjegyzés #9

Nem, még mindig nem a történet folytatódik, hanem egy kis promó a Könymolyképzős pályázaton futó regényemnek:

http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/chrystal-morrison-szellel-szemben-2154.html

A második leközölt részlet, fogyasszátok egészséggel! ;-)

Személyes megjegyzés #8

Nem tűntem el, csak olyasmi történt velem az elmúlt pár napban, ami a feje tetejére állította az egész világomat, jó értelemben. :-D

A bónusz fejezet készül, szeretném feltenni már a hétvégén, utána pedig folytatódni fog Jacky kacifántos élete.

Személyes megjegyzés #7

Újra itt, remélem hiányoztam. :-))))

Túléltem a Karácsonyt gyomorrontás nélkül, és most már teljes erőbedobással koncentrálhatok a zűrre, amibe Jacky szép lassan belekeveredik. ;-)

De előtte még egy kis bónusz, hamarosan, vagyis az ominózus jelenet Jacky és Devon között az Éjjeli Menedékben. Mert ez piszkálta a fantáziámat már egy ideje. :-)

Személyes megjegyzés #6

Gondolom senki nem lepődik meg rajta, de a karácsonyi készülődés minden szabad percemet lefoglalja - vagyunk még ezzel így egy páran. Ennek megfelelően a héten nem lesz új fejezet, csak szaloncukor és forralt bor. :-)

10. fejezet - Féltve őrzött titkok

Apám már otthon volt, mire nagy nehezen én is hazataláltam. A harmadik alkalom után, mikor le kellett húzódnom, mert nem láttam az utat a megállíthatatlanul ömlő könnyáradat miatt, feladtam a reményt, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt találkozom vele. Beálltam a garázs nekem fenntartott részébe és igyekeztem derűs képet vágni.

    

Persze nem sikerült. Ahogy beléptem a konyhába és levágtam a cuccomat az egyik székre, Joe felvont szemöldökkel emelte fel a fejét a sportújságból.

- Rossz napod volt?

- Nem. Ragyogó napom volt – fintorogtam. – Szerinted nem teljesen nyilvánvaló?

- Mesélj – kulcsolta össze az ujjait az álla alatt.

- Jaj, apa, nekem ehhez most nincs kedvem – kezdtem el nyafogni. Kislány koromban ez mindig bevált.

- Hagyjuk a színjátékot, kisasszony – keményedett meg a hangja. – Elég nyugtalanító dolgokat hallottam rólad a tanári szobában.

- Ne kímélj – rogytam le a székre megadóan.

- Állítólag valamiféle bajba keveredtél Chazzel. Mr. Duente az mondta, hogy soha életében nem látott még két ekkora, hogy is fogalmazott… tulok, igen, azt hiszem ezt mondta, szóval soha életében nem látott még két ekkora tulkot. Úgy ültetek az óráján, miközben feltűnően próbáltatok nem egymásra nézni, mint két savanyú citrom. A folyosón persze senki nem hallott semmiről, és ha valakit véletlenül sikerült sarokba szorítanom, az is tekergett kínjában, de nem szólt egy szót sem. Tehát, megkérdezem még egyszer. Rossz napod volt?

- Igen, apa, rossz napom volt – sóhajtottam. – Igen, összevesztünk Chazzel, de nem keveredtem semmiféle bajba. Egyszerűen csak vannak bizonyos dolgok, amikről homlokegyenest más a véleménye, mint az enyém.

- Bizonyos dolgok – visszhangozta, és elkezdett az asztalon heverő újságok között kutakodni. Rossz előérzetem támadt.

- Egyébként nem volt semmi. Képzeld, megint az én csapatom nyerte tornán a röplabda meccset. Még a végén tényleg elhiszem, hogy tehetséges vagyok! – nevettem erőltetetten, csak hogy elvonjam a figyelmét az újságjai alatt heverő titokzatos valamiről.

- Ezt eddig is tudtam. Elvégre apád lánya vagy – morogta.

- Ja, és hibapont nélküli lett a matek tesztem is.

- Nincs ebben semmi meglepő – motyogta, szinte csak magának. A keze egy pillanatra sem állt meg.

- És ma együtt ebédeltem Emilyékkel. – Lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját. Nem ért meglepetésként, ahogy megmerevedett és gyanakodva rám emelte a tekintetét.

- Emilyékkel? Vele és még?

- Hát… tudod… Victorral, meg a többiekkel – nyögtem ki nagy nehezen, és kezdtem úgy érezni, hogy a beszélgetés nagyon nem jó irányba halad.

- Jackalyn – mondta riasztóan halkan. Sosem volt jó jel, ha a teljes nevemet használta, és most feszülten vártam, hogy mi következik. – Mikor azt mondtam, próbálj meg minél előbb beilleszkedni és barátokat szerezni, nem kifejezetten van Nuysékra gondoltam.

- Azt mondtad, Josh bandáját kerüljem el. És azt hittem, őket kedveled. Hiszen nincs velük gond, jól tanulnak, nem hiányoznak sokat…

- Úgy látszik, nem érted – szakított félbe. – Hogy mi a véleményem iskolaigazgatóként, és mi a véleményem az apádként, az két különböző dolog. Azt, hogy kerüld el Joshékat, még most is fenntartom, de akkor beszéljünk nyíltan. Nem tetszik sem Victor, sem a testvérei. Nyilván te is hallottad, mi történt Emilyvel, és…

- Ne kezdd te is! – csattantam fel. – Nem leszek olyan, mint Emily volt, és légy szíves ne most akarj elkezdeni megnevelni!

    

 Elkeskenyedett a szája haragjában, a halántékán pedig lüktetni kezdett egy ér, de nem szólt semmit. Felszívtam magam, pedig éreztem, hogy elvetettem a sulykot, de az utóbbi órában annyian aggódtak már a van Nuysékkal kapcsolatos nem létező jövőm miatt, hogy elveszítettem a fejem.

    

Joe nagy sokára nyugalmat erőltetett magára, majd egy kurta mozdulattal kirántott egy borítékot az újságok alól, és elém lökte.

- Gondolom, erre is van valami frappáns válaszod.

- Mi ez? – vettem fel a borítékot gyanakodva. De ahogy kihúztam a fénymásolt újságcikket, és megláttam a képet, kifutott a fejemből az összes vér.

     

Remegő kézzel simítottam ki az összehajtogatott papírlapot és kezdtem el olvasni a cikket. Ahogy faltam a sorokat, összeszorult a szívem. A Los Angeles Times vasárnapi kiadását tartottam a kezemben. Eddig tisztázatlan körülmények között szombat éjjel kigyulladt egy rejtélyes bár a városban, amit a rendőrség már régóta megfigyelés alatt tartott. A kiégett épületben tucatnyi megmagyarázhatatlan jegyekkel bíró, elszenesedett holttestet találtak. Az azonosításuk még folyik, de a cikk szerzője szerint az egyik névtelenséget kérő rendőrségi alkalmazott azt állította, hogy nem fognak sikerrel járni, mert „azok a lények nem a Földről származnak”.

Észre sem vettem, hogy a számra szorítottam reszkető kezemet. Egyre csak a képet néztem, amin a félig leszakadt neonfelirat a koromlepte bejáratra lógott. A kemény, sötét fából készült nehéz lengőajtók, amin oly sokszor léptem már be, most nem voltak sehol.

    

Az Éjjeli Menedéknek vége volt.

    

Könnyes szemmel fordítottam meg a borítékot, hogy megnézzem, kitől érkezett. Mikor megláttam rajta anyám nevét, még hevesebb zokogásban törtem ki.

- Miért csinálja ezt velem? – siránkoztam. – Mit vétettem, hogy így kínoz? Tán nem engedelmeskedtem neki, hogy ne hozzak szégyent rá meg a hülye társadalmi pozíciójára? Még itt, a világ végén is belém kell rúgnia? Csak mert nem képes megérteni azt, amin nincs márkajelzés?

- Ne sírj, kincsem – húzta hozzám közelebb a székét, és karolta át a vállamat. – Anyád nem akart neked rosszat. Azt írta, hogy csak azért küldi ezt el neked, hogy ha hazamész, ne érjen váratlanul a hír.

- Hazudik! Te is tudod, hogy hazudik! – kiabáltam maszatos arccal. – Világéletében nem érdekelte senki más lelki nyugalma, csak a sajátja! Te tudod a legjobban!

- Shhh, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj – húzta a vállára a fejemet és úgy kezdett el ringatni, mint gyerekkoromban. – Csak mondd el, mi bánt, és majd együtt megoldjuk.

- Ó, apa, bár megoldhatnánk együtt – zokogtam a vállába. – De nem lehet. Bármennyire is szeretném, nem lehet!

- Ez a bár… mifélék jártak oda? Bajba keveredték velük? Ezért vagy itt tulajdonképpen?

    

A könnyeim mintha egy csapásra elapadtak volna. Felemeltem a fejem és éles pillantással mértem végig. Most vettem csak észre, hogy a szemöldökében is megjelent már pár ősz szál, és mélyen ülő, metszően kék szeme körül ráncot vetett az élet. Az egyszerű, szürke zakót, ami napközben volt rajta, a szék támfájára vetette, és ódivatú fehér ingének feltűrte az ujját. Egyik erős, napbarnított keze még mindig a vállamon volt, a másik pedig nyugodtan feküdt az asztal lapján. Olyan nyílt és őszinte volt a tekintete, annyi aggódás ült benne, hogy elbizonytalanodtam.

- Túl sokat nézed a Helyszínelőket – morogtam zavartan.

- Dehogy – nevetett fel –, csak egy rendőrfőnökkel szoktam pecázni!

- Csak azt ne mondd, hogy két kapás között bűnügyeket oldotok meg – húztam el a számat.

- Még az is meglehet – nézett rám titokzatos mosollyal az arcán. – Nos?

    

Leráztam a vállamról a karját és kilöktem magam alól a széket. Megálltam az ablak előtt, pont a hátsó kertre láttam onnan. Az egész napos esőzés után a földből előtört a pára, ahogy egyre hűlt odakint az idő. Az erdő sötétjét gomolygó ködfoltok törték meg. Egyre csak néztem azt a kavargó, tejfehér masszát, amely mintha önálló életre kelt volna, és azon gondolkoztam, hogy mit tegyek. Elmondjam neki, miért is vagyok itt valójában? Hogy mi volt az Éjjeli Menedék és kikkel találkoztam ott? Hogy ki vagyok most, és ki leszek, remélhetőleg, hamarosan?

     

Nagyot sóhajtottam, mikor meghoztam a döntést. Szembefordultam vele, az ablakpárkánynak támaszkodtam és keresztbe fontam a karomat magam előtt.

- Mire vagy kíváncsi? Talán egyszerűbb, ha kérdezel.

- Huh, erre nem számítottam – vakarta meg a fejét zavartan. – Várj csak… annyi évet elvesztegettünk. Nem is tudom, hol kezdjem. Talán… miért nem jöttél soha?

- Azt hittem, arról beszélgetünk, ami miatt itt vagyok.

- Arról is fogunk. Kérlek! Ezt is meg kell beszélnünk.

- Rendben – bólintottam. – Mikor anyával Los Angelesbe költöztünk, nagyon hamar megismerkedett egy gazdag férfivel. A kapcsolatuk rohamtempóban fejlődött, és nem sokkal később már a tízkarátos gyémánt ott csillogott az ujján. Abban a pillanatban belecsöppentem egy olyan világba, amiről addig még csak nem is álmodhattam! Beutaztuk a világ minden táját, megkaptam bármit, amit csak akartam, saját luxuslakosztályom volt Beverly Hills legelitebb negyedében. Az új iskolámban az én családom volt a leggazdagabb, így hamarosan elképesztő társadalmi rangra emelkedtem. A legnépszerűbb, a legfontosabb, a legnagyobb hatalommal bíró lány lettem. Vakító fehér homokon gázoltam az óceánparton, híres sztárokkal teli éttermekben ebédeltem, a legmenőbb külföldi tervezők butikjaiban vásároltam. Nem tudtál volna itt mutatni nekem semmit, ami vetekedhetett volna mindezzel.

- Semmit. Csak saját magamat – mondta csöndesen. Elszégyelltem magam.

- Kérlek, ne ítélj el emiatt. Azt tettem, amiről azt gondoltam, a javamra válhat. És úgy tűnt, nagyobb esélyem van a boldogulásra ott, mint itt. Ezen kívül… - vettem egy mély lélegzetet, mielőtt kiböktem volna. – Ez a város túlságosan is kicsi volt számomra. Számomra, és a… barátaim számára.

- Barátok – komorodott el a hangja. – Ezek miatt az úgynevezett barátok miatt vagy most itt, igaz? Kik ezek? Drogosok? Bűnözők? Miféle pokolfajzatokkal kerültél kapcsolatba, miközben anyád végigrángatott a fél országon?

- Nem kell kiabálnod, apa, nem az ő hibája – próbáltam csitítani. – Emlékszel még a régi meséimre? Amiket még kiskoromban találtam ki.

- Emlékszem – bólintott valamelyest nyugodtabban. – De hogy jön ez ide?

    

Gondterhelten rágcsálni kezdtem az alsó ajkamat. Hiába határoztam el, hogy beavatom legféltettebb titkaimba, mégis úgy éreztem, mintha a fogamat húznák. Végül megkapaszkodtam a párkány szélében, reméltem, a kemény fa nyújt majd egy kis támogatást.

- Azokat a meséket nem én találtam ki. Az a valóság volt. Az a valóság.

    

Néma csend volt a válasz. Joe háta mögött a sütőn ott világított az óra, de én mégsem láttam, meddig voltunk ebben a dermedt állapotban. A kezem már annyira ráfeszült a párkányra, hogy attól féltem, vagy az ujjam törik el, vagy lebontom a fél házat.

    

Lassan megcsikordult a szék lába, ahogy felállt. Az éles hang bántotta a fülemet, de leginkább az fájt, hogy még mindig nem mondott semmit. Mint egy részeg, úgy dülöngélt, ahogy megkapaszkodott az asztalban, és végül felém fordult.

- Mindig ettől féltem – szólalt meg aztán kásás, idegen hangon. – Minden egyes percben attól rettegtem, hogy azok a dolgok tényleg léteznek, hogy egyszer valóban kiderül, olyan világban élsz, ahová én nem követhetlek.

- Apa – suttogtam. – Nem kell ettől félned. Ha akarod, idővel megmutatok neked mindent.

- Nem – rázta meg a fejét. – Én egy egyszerű ember vagyok. Földhözragadt. A te barátaid nem az enyémek. Tehát amit az az ember mondott a rendőrségtől, az utolsó szóig igaz? Abban a bárban gyülekeztek ezek a… lények?

- Igen. Az Éjjeli Menedék az volt, amit a neve is jelent. Menedék bárkinek, akinek szüksége van rá, bárkinek, akinek az emberi világban bujkálnia kell.

- De a meséidben csak a gonosz szerepelt! – csóválta meg a fejét, ahogy visszaroskadt a székre. – Hogyan bízhattál meg bennük? Hogyan barátkozhattál velük? Bánthattak volna!

- Nem, apa, ők nem gonoszak. Különlegesek, érzékenyek, sebezhetőek, jobban, mint azt bárki gondolná. Ez a világ elég nagy lenne mindannyiunk számára, de csak az emberi faj az, amelyik egyedüli uralkodója akar lenni. Minden mese, minden történet, amit köréjük szőttek, az emberiség zsarnoki, egyeduralomra törő elméjének a szüleménye. Beismerem, vannak köztük veszélyes figurák is, de zsigeri gonoszság egyikükben sincs. Vagy legalábbis… a legtöbbjükben nincs.

- De mégis hogyan? Hogyan kerültél oda? Hogyan álltál velük egyáltalán szóba? Ez számomra annyira felfoghatatlan.

- Nekem viszont olyan természetes volt, mint ahogyan mondjuk te beszélgetsz el másokkal. Hamar megszoktam a jelenlétüket, a látványukat, és miután ők is hozzám szoktak, már nem okozott gondot. Természetesen én tettem meg az első lépést, és beletelt egy kis időbe, mire választ is kaptam, de ahogy idősebb lettem és ők is egyre jobban elfogadtak, a dolog úgy vált egyre könnyebbé. Közülük kerültek ki a legjobb barátaim is, az ő révükön jutottam el a Menedékbe. És ahogy átléptem a küszöböt, kitárult előttem a világ! Apa, komolyan mondom neked, soha annyira nem voltam még boldog életemben, mint akkor, mikor ott lehettem! Annyi izgalom, annyi szépség, annyi különleges egyed nincs sehol máshol a világon! Illetve, már csak volt – csuklott el a hangom. – Ki tehette ez a szörnyűséget? Ki tudhatott erről a helyről egyáltalán? Nem értem.

- Jacky. Egyvalamit meg kell kérdeznem. Tettél velük, illetve ők tettek veled olyasmit, ami… visszafordíthatatlan? – nézett rám zavartan.

- Jaj, apa, hogy kérdezhetsz ilyet? – vörösödtem el. – Persze, hogy nem tettem. Csak barátkoztam velük, ennyi az egész!

- Oh, értem – köszörülte meg a torkát. – Tehát akkor…

- Azt nem mondtam – mondtam nagyot nyelve. – Nem válthatnánk témát?

- Aha. Akkor beszéljünk másról.

    

Összenéztünk, halványan össze is mosolyogtunk attól, hogy egyszerre próbáltuk meg kivágni magunkat a kínos témából.

- Kérsz egy kávét? – kérdeztem, csak hogy egy kicsit megtörjem a beálló csendet.

- Igen, köszi. Gondolkoztál már azon valaha is, hogy ez a képesség hogyan alakult ki nálad? Vagy hogy mi a célja?

- Mostanában már nem – méláztam, miközben megtöltöttem a kávéfőzőt, és felöntöttem vízzel a tartályt. – Mikor még nagyon kicsi voltam, féltem ettől a dologtól. Ha megláttam egyet közülük, szorosan becsuktam a szemem, hátha eltűnik, de persze sosem lett úgy. Hittem, hogy olyan dolgokat látok, amiket nem kellene látnom, amikről senkinek sem kellene tudnia, hogy vannak, mert ezek rossz dolgok!

-  Annyira sajnálom – nyújtotta ki felém a kezét.

- Nem kell – mosolyogtam rá, ahogy erős tenyerébe csúsztattam a sajátomat. – Nem a te hibád, sőt, még hibának sem nevezném. Valami névtelen kisvárosban éltünk akkoriban, nagyon szegények voltunk. Az iskolában rendszeresen bántottak a többiek, a lányok pedig minden áldott nap kigúnyoltak. Hol a ruhám, hol a hajam miatt, hol csak azért, mert. Az egyik nap kimondottan gonoszul viselkedtek velem, és én csak ültem a hideg, őszi betonon, és magamban elátkoztam őket egytől egyig. Aztán hazafelé menet összetalálkoztam az egyik… nevezzük őket továbbra is lényeknek – bólintottam megadóan, mikor megláttam, mennyire nem szeretné hallani, kivel is találkoztam valójában. – Egyből láttam, ahogy ránéztem, hogy kicsoda igazából, és legnagyobb meglepetésemre csak mellém lépett, megfogta a kezemet és elkísért hazáig. Sokat beszélgettünk az úton arról, mi vagyok én, és hogy micsoda ő. Végtelen nyugalom szállt meg ettől a beszélgetéstől. Attól fogva minden nap együtt mentünk haza, és ha bántottak is a többiek, már nem érdekelt, mert tudtam, hogy egyszer mindez véget ér és én újra a csodálatos új barátommal lehetek.

- De miért pont téged szemelt ki? Mit akart tőled?

- Te mit akarsz Jefftől? Miért pont vele barátkozol? – vontam meg a vállam.

- Az nem ugyanaz – motyogta.

- Dehogynem. Ez mind csak nézőpont kérdése. Ezzel az adottsággal mindenkinél jobban megválogathatom, kiben bízom meg, és hidd el, e tekintetben nincs különbség ember és nem ember között.

- Rajtam mit látsz?

     

Úgy megdöbbentett a kérdésével, hogy melléöntöttem a lefőtt kávét. Sziszegve kaptam a számba leforrázott ujjamat, miközben egy papír törlővel igyekeztem felitatni a konyhapult széle felé terülő tócsát. Mikor végeztem, a szemetesbe vágtam a csöpögő galacsint, óvatosan kezet mostam, és befejeztem a kávé ízesítését.

     

Apám türelmesen várt, bár feszülten játszott az ujjaival. Letettem elé a bögréjét, és leültem a szemben lévő székre. Belekortyoltam a kávéba.

- Miért fontos ez? – kérdeztem végül, a bögre pereme fölül szemlélve őt.

- Kíváncsi vagyok. Valahonnan csak örökölnöd kellett ezt a képességet.

- Csak ennyi? – húztam halvány mosolyra a számat. – Nos, hadd nyugtassalak meg. Nincsen benned semmi nem természetes. Nem vagy, és soha nem is leszel más, mint hús-vér ember.

- Leszek? – hökkent meg. – Azt is látod, hogy ha valakiből csak lesz ilyen izé?

- Nagyon sok mindent látok – bólintottam.

- De nem árulod el, miket, igaz?

- Azt hittem, nem érdekel ilyen részletesen a téma – nevettem fel. – Erre tessék, még a végén az utolsó kis titkomat is fel kell fednem előtted.

- Nem – borzongott meg látványosan –, azt hiszem, nem akarom tudni. Már ez is pontosan annyi titokkal több, mint amennyit azóta árultál el, hogy hazajöttél.

- Ne félj, apa, csak annyit fogsz tudni, amennyit feltétlenül muszáj – nyúltam át az asztalon, és simogattam meg az arcát. Megszorította a kezemet, és bár lefektette aztán az asztalra, de nem engedte el.

    

Sokáig ültünk így, némán, a kávénkat kortyolva. Én az ablakon bámultam kifelé, ő pedig engem nézett. Tudtam, hogy átléptem egy határt azzal, hogy bevallottam neki az igazat, de változatlanul helyesnek hittem a döntésemet. Hogy mihez kezd a rá zúdított információkkal, az már az ő dolga, de biztos voltam benne, hogy képes lesz megbirkózni velük.

     

Mikor elengedte a kezem, és felállt, hogy elmosogassa a bögréjét, megváltozott a testtartása. Feszültség áradt a mozdulataiból, és tudtam, hogy a beszélgetésnek még nincs vége.

    

A megérzéseim most sem hagytak cserben. Komótosan eltörölgette az edényt, visszaakasztotta a helyére, majd a konyhapultnak támaszkodott, és megdörzsölte az állát. A reggeli borotválkozás óta kiserkent borosta sercegett az ökle alatt.

- Anyád tudott erről az egészről?

- Nem tudom, mit tudott – sóhajtottam fel. – Ami biztos, hogy nagyjából három héttel ezelőtt megjelent a Menedékben, szó nélkül lerángatott a székről, kicibált az utcára, a kocsiba tuszkolt és egészen hazáig torkaszakadtából ordítozott velem. Azt, hogy hogyan került oda, hogyan jutott be egyáltalán, azóta sem magyarázta meg. Csak bezárt két napra a szobámba, míg elintézte, hogy ide kerüljek. Nem tudom, mitől ijedt meg jobban. Attól, hogy a régi meséim mind egy szálig igazak, és veszélyesnek ítélte meg a barátaimat, vagy pedig hogy más is létezik a brillköves partikon, meg az új Gucci kollekción kívül.

- Nekem csak annyit mondott, hogy rossz társaságba keveredtél, és azért szeretné, ha nálam töltenéd ezt az egy évet, mert ezalatt az idő alatt egész biztosan elül a vihar, te pedig makulátlanul térhetsz vissza a társaságba.

- Hah, a hülye társasága! – füstölögtem. – Egyre inkább azt hiszem, nem is miattam aggódik, hanem hogy őt tüntetem fel rossz színben az úgynevezett felsőbb körei előtt, és esetleg kiesik a kosárból!

- Azért ezt nem hiszem.

- Ugyan, apa, ne legyél ennyire elfogult. Mit gondolsz, miért hagyott el téged? Miért szólt az egész életünk a vándorlásról? Csak az volt a fontos, hogy „megcsinálja az életét” – biggyesztetem le az ajkamat.

- Régen nem ilyen volt – suttogta alig hallhatóan.

- Sajnálom – mondtam sokkal lágyabban, mint ahogy valójában éreztem. – Ő már nem az az asszony, akibe beleszerettél. És tudod mit? Nem is az, akinek én hittem. Persze nem törhetek pálcát felette, pont én nem, hiszen kiélveztem minden egyes pillanatát annak, amit ezzel a viselkedésével elért, de itt az ideje, hogy olyannak lássam, amilyen valójában. Vicces, nem? – nevettem fel kurtán. – Mindenki mást képes vagyok önmagának megfelelően kezelni, csak az anyámat nem.

- Azért ment el, mert kevés voltam neki. Meg is mondta. Látott bennem fantáziát, hiszen fiatal voltam, és jó állásom volt a középiskolában, de nem volt türelme kivárni, hogy feljebb jussak a ranglétrán. Azonnal akarta a vagyont és a hatalmat. És téged is magával vitt.

     

Rám emelte a tekintetét, és iszonyodva vettem észre, hogy a szeme sarkában könnycseppek csillognak. Hiszen még mindig szereti őt!, villant át az agyamon. Ezért vannak még kint a képek a falakon, ezért nem keresett magának új társat! Én pedig a lelkébe gázoltam az előbbi kirohanássommal, hogy elmeséltem, miféle nő lett abból a csodálatos fiatal lányból, akiként még mindig benne élt. Az én szemeim is megteltek a bűnbánat könnyeivel.

- Úgy sajnálom – keltem fel, és szorítottam magamhoz. – Sajnálom, hogy ilyeneket mondtam, sajnálom, hogy nem ismerhettél meg jobban. Sajnálom ezt az elvesztegetett öt évet!

    

Átölelte a derekamat, az arcát a pulóverembe fúrta. Csak néha rázkódott meg a válla, de minden egyes alkalom egy újabb karmolás volt már az amúgy is megtépázott lelkiismeretemen.

     

Egészen addig álltam ott, Joe ölelésében, míg a Nap teljesen át nem bukott a fák csúcsai fölött. Csak kavarogtak a gondolataim, és szinte menekültem az elől a súlyos mondat elől, amivel pedig hamarosan elő kell állnom.

    

Hogy a képességem miatt előbb vagy utóbb, de örökre el kell majd válnunk.

9. fejezet - Fájó pont

Egészen addig ültem az ebédlőben, amíg az egyik konyhás meg nem kopogtatta a vállamat, és vádlón nem bökött a bejárat fölötti kerek órára. Értetlenül bámultam hol rá, hogy a számlapra, aztán meg a kezemben szorongatott szendvics maradékára, mire leesett, nemhogy az ebédidőnek, de már a rákövetkező két órának is rég vége. Akkor aztán sietve összeszedtem a cuccaimat, a tálca tartalmát a szemetesbe borítottam, és lélekszakadva rohantam az öltözők felé.

    

Tornáról éppen hogy csak nem késtem el. Mióta lenyűgöztem Ms. Fletchert a röplabda tudományommal, mindig kiemelkedő gondot fordított arra, hogy részt vegyek az óráján, és ha esetleg késtem kettő másodpercet, máris aggodalmasan szorongatta a sípját.

    

Leszórtam a gönceimet a padra, sietve átöltöztem és a terem felé tartó lányok után eredtem. Az utolsó pillanatban sikerült beesnem, még a névsor előtt.

- Hol voltál? – súgta felé szemrehányóan Terry.

- Kicsit elhúzódott az ebéd – ziháltam a kapkodástól.

- Óra után beszélnünk kell. Van Nuysékról.

    

Felsóhajtottam elkeseredésemben. Miért akar mindenki róluk beszélni? Miért akar mindenki rólam és róluk beszélni? Sokadjára gondoltam úgy, hogy hansville-i jelenlétem valóban büntetés.

     

Ms. Fletcher vezényletével lefutottuk a szokásos öt kört, mielőtt ismét csak felosztott bennünket a háló két oldalán. Oda sem néztem, kiket rendelt mellém, csak az érdekelt, hogy Adana ott állt velem szemben. Szeme feltűnően élesen csillogott, arcáról csak úgy áradt felém a bosszúvágy. Hozzávágtam a labdát. Elugrott előle, a pont mégsem veszett el, a mögötte álló lány vetődött érte. A játék megindult, de számomra már csak Adana és furcsamód az árnyékaként mozgó lány létezett.

    

Az első játszma után a tanárnő szünetet rendelt el. Lihegve ültem le a pályán ott, ahol voltam, felhúzott pólómba töröltem az arcomról csorgó izzadságot.

- Úgy hallom, szeretsz egyedül lófrálni az erdőben, Foreman. Nem gondolod, hogy veszélyes ez egy magadfajtának?

    

Felkaptam a fejem a maró gúnyra. Adana belekapaszkodott a hálóba, és annyi megvetés áradt belőle, hogy azon csodálkoztam, miért nem sorvadok undok kis féreggé tőle.

- Ne törődj te ezzel, Baines. Vannak, akik vigyázzanak rám, mindig is voltak – válaszoltam neki, és igyekeztem annyi hányavetiséget belesűríteni a hangomba, amennyit csak bírtam.

- Ó, vigyáznak rád! Mit gondolsz, ezek a te állítólagos vigyázó szemeid mindig ott lesznek veled? Csak nehogy egyszer véletlenül valami bajod essék!

- Fenyegetsz? – ugrottam talpra.

- Nincs rá szükségem. Nem vagy számomra ellenfél – húzta el megvetően a száját.

- És mégis mióta? – vontam fel a szemöldököm. – Ha jól tudom, igenis van valami, jobban mondva valaki, akivel kapcsolatban az vagyok, méghozzá igencsak nyerésre álló ellenfél.

- Azt te csak szeretnéd! Sosem kapod meg őt! – sziszegte felém vadul. – Nem a magadfajtához való, nem is volt soha, és akárki akármit mond, nem is lesz az! Neki a sajátjai közt a helye!

- A sajátjai alatt felteszem, saját magadat érted.

- Talán igen. Talán nem. Semmi közöd hozzá.

- Ide figyelj, Baines – léptem át a háló alatt hirtelen. – Nekem senki, érted, senki nem mondhatja meg, hogy mit csináljak, és még kevésbé fenyegethet! Megértettél? – ragadtam meg a karját indulatosan.

- Vedd le rólam a kezed – szűrte a szavakat a fogai között, olyan halkan, olyan veszedelmesen, hogy úgy engedtem el, mintha parazsat markoltam volna.

- Lányok, mi folyik ott? – csattant fel Ms. Fletcher. – Azonnal hagyjátok abba!

- Ennek itt még nincs vége – hajolt az arcomba Adana.

- Állok elébe! – húztam ki magam, de még így sem került egy vonalba a szemünk.

- Mi ütött belétek? – robbant közénk a tanárnő, a vállunknál lökdösve széjjelebb minket. – Olyanok vagytok, mint két marakodó nőstényfarkas, akik így próbálják eldönteni, ki legyen a domináns nőstény a falkában! Abbahagyni, ha mondom!

- Hogy mondta? – fordultam felé kábán.

- Fejezzétek be a civakodást, azt mondtam – ismételte meg szavait összeráncolt homlokkal, mintha kételkedne az épelméjűségemben.

    

Bólintottam, és visszatántorogtam a saját térfelemre. Egyre csak az előbbi hasonlata keringett a fejemben. Nőstényfarkas. A falka. Az első számú nőstény. Visszanéztem Adanára, de ő feltűnően kerülte a tekintetemet. Testtartásából nem düh, hanem óvatosság és veszély sugárzott.

    

Mint egy védekezésre kényszerített farkasból.

    

Összeállt a kép. Adana nem csak hogy szerelmes volt Chazbe, hanem egyenesen rajongott érte, felnézett rá, hiszen… Újra a lányra néztem, erőltettem a szemem, hogy felvillanjon végre a kép. Hirtelen rám tapadt a tekintete, fekete szemében különös tűz égett, és ahogy az ajkai felhúzódtak a fogsora fölé, megláttam, amit akartam. Adana feje fölött megjelent egy karcsú, szürke farkas, aminek a homlokán mintha fehér csillag ült volna. Rám vicsorgott, majd a kép szilánkosra törve eltűnt, és csak a lány maradt ott, elsötétült arccal.

    

Megbotlottam, és ha Terry nem lett volna ott mögöttem, kis híján el is esek. Összevonta a szemöldökét és ugyanolyan kétkedve kezdett el mustrálni, mint a tanárnő korábban, de csak megráztam a fejem és újra a játékra próbáltam összpontosítani. Nem sikerült. Az ellenfél az összes leütésemet kivédte, már ha éppen nem én magam vágtam a hálóba. A második játszmát csúfos vereséggel zártuk, és Ms. Fletcher szomorúan csóválta a fejét. Oda sem figyelve hessegettem el magamtól a többieket. Mit mondhattam volna nekik? Azért játszok csapnivalóan, mert pont most jöttem rá, hogy a másik csapat kapitánya olykor-olykor farkassá változik? Vagy hogy azért utál annyira, mert veszélyforrásként tekint rám a falkavezére miatt?

    

A harmadik játszmára sikerült visszakényszerítenem magam a megszokott formámba, és ha csak hajszállal is, de megnyertük a mérkőzést. Nem vártam meg, hogy a tanárnő újra elkezdjen lelkendezni az eredményeimről, meg a megyei döntőről. Mikor belefújt a sípjába zárszóként, én már az öltöző felé tartottam. Gyorsan lezuhanyoztam, visszahúztam a ruháimat és megpróbáltam kiólálkodni a helyiségből.

- Jacky? – szólalt meg a hátam mögött egy mérges hang.

- Mi van? – fordultam meg kelletlenül.

- Azt hittem, megvársz. És beszélgetünk. Tudod.

- Terry, tök rendes tőled, hogy így aggódsz miattam, de hidd el, semmi szükség rá! Nem is értem, miért kell egy ebédet így felfújni.

- Nem csak az ebédről van szó – köszörülte meg a torkát, mintha kínos lett volna neki a mondanivalója.

- Hanem? – vontam fel a szemöldököm.

- Egy pillanat, és végzek én is, és nagyon ajánlom, hogy ne tűnj el addig! – bökött felém mélybordóra lakkozott körmével.

    

Felsóhajtottam, aztán engedelmesen leültem az egyik padra és látványos unatkozásba kezdtem. A lányok körülöttem megállás nélkül csacsogtak, volt ott szó mindenről: ruhákról, sminkről, fiúkról – Victorról, ki másról. Felállt a szőr a hátamon, ahogy azt taglalták, milyen fondorlattal kéne levakarni róla Emilyt, és egymást túllicitálva bizonygatták, hogy ők bizony sokkal többet nyújthatnának neki, mint az a kis senki. Mikor átcsaptak arra, hogy a sokkal több mit is jelent a számukra, felnyögtem, és szinte futva menekülőre fogtam a dolgot.

    

Kint a folyosón végre csend volt. Nem az zavart, amit mondtak, sosem voltam különösebben szégyenlős. Sokkal inkább bántotta a fülemet az a fajta gonoszság, amivel az egész témához hozzáálltak. Persze odahaza, a Page-ben, az ilyen párbeszédek mindennaposak voltak az Ítélőtábla ülésein, sőt! De ez egy kisváros volt, egy sima iskola, és… Keserűen elnevettem magam. Kit akartam meggyőzni ezzel? Egyszerűen csak bosszantott, hogy ilyen nyíltan beszélhettek az érzéseikről, és lehettek annyira naivak, hogy azt képzelhették, bármi meg is valósulhat a terveikből.

     

Az öltöző ajtaja kivágódott és Terry lépett ki rajta. A hideg, esős idő ellenére falatnyi miniszoknya volt rajta vastag harisnyával és térdig érő vízhatlan csizmával. Egyszerű, V-nyakú pulóverét igazgatta éppen, mikor észrevett, ahogy a falat támasztom. Hátrarázta dús, vörös-arany haját és szúrós szemmel rám nézett.

- Szerencséd, hogy még itt vagy! – fenyegetett meg felemelt mutatóujjával. – Sokkal jobban kedvellek annál, semmint hagyjalak bajba keveredni!

- Miféle bajba? – vontam össze a szemöldököm.

- Tudod te azt! De gyere, ezt ne itt beszéljük meg.

- Terry, nekem haza kéne mennem. Megígértem Joe-nak, hogy ma együtt főzünk, meg az előadásra is készülnöm kellene, és…

- Ne nyafogj már! – rántott maga után, bármennyire is vonakodtam követni. Kicibált az udvarra, ahol ugyan már nem esett az eső, de a beton még mindig nedvesen csillogott, és elkormányozott egy félreeső, valamilyen véletlen folytán szárazon maradt padig. – Most pedig ülj le és hallgass! Mint azt már mondtam, jobban kedvellek annál, mint sem hagyjalak olyan helyzetbe kerülni, mint Emily. Már bánom, hogy annak idején elvakított a féltékenységem és nem figyeltem oda rá sokkal jobban! Ha akkor, azon az estén nem a dac vezérel, hanem meg is hallom, amit mond…

- Miről beszélsz? – néztem rá elképedve, de csak ült ott mellettem, elködösödött tekintettel. Mikor aztán megszólalt, a hangjából csak úgy sütött a szánakozás.

- Mikor Victor elment, Emily eljött hozzám. Már akkor sem értettem, miért pont engem választott, hiszen Amy volt a nagy barátnője, és bár jóban voltunk, mindig is volt köztünk bizonyos… ellentét. Vagy rivalizálás, ha így jobban tetszik. Sosem fogom elfelejteni azt az arcot, ami akkor nézett vissza rám. – borzongott meg. – Annyira sápadt volt, mint egy élőhalott, a szemei vörösre voltak sírva, a haja pedig csapzottan lógott az arcába a zuhogó esőtől. Úgy remegett, mint egy riadt kis állatka, alig bírt értelmesen beszélni. Egyre csak azt hajtogatta, hogy „elment”, meg hogy „nem szeret”, és megállás nélkül bőgött. Én pedig…

- Elküldted – fejeztem be a mondatát összeszorult torokkal.

- El – sóhajtott fel szaggatottan. – Azt mondtam neki, hogy most jobb, ha hazamegy és lefekszik, nem ártana megmosakodnia sem, mert szörnyen néz ki, és hogy majd holnap beszélünk. Aztán rácsaptam az ajtót, és boldogan szaladtam fel a szobámba, hogy végre nem kell az idegesítő enyelgésüket néznem álló nap. Még az sem érdekelt, hogy Victor elment, hogy nem láthatom őt minden nap, az volt a lényeg, hogy őket nem látom többet együtt. Csodálatosan aludtam aznap éjjel, és reggel azzal a tudattal ébredtem, hogy végre ismét én vagyok a legérdekesebb lány az egész iskolában. A legjobb ruhámat vettem fel, legalább egy órát szántam a hajamra és a sminkemre, és beképzeltség nélkül állíthatom, piszok jól néztem ki aznap! Aztán bevonultam a suliba, és ott szembesültem a hírrel, hogy Emilyt senki sem látta azóta, hogy véget ért a tanítás. És mit tettem én? Elátkoztam őt, hogy már megint vele foglalkozik mindenki, nem pedig velem! Aztán eltelt az újabb nap, ő pedig még mindig nem volt sehol, még mindig ő volt a beszédtéma, és ez így ment öt napig. Végül megtalálták, de… az már nem ő volt.

     

Elhallgatott, kitörölt a szeméből egy könnycseppet. Egy szörnyeteg volt, akiről beszélt, de én mégsem tudtam elítélni. Szóról szóra ugyanezt éreztem Devon és Cecile miatt, legszívesebben ordítani tudtam volna a fájdalomtól és a keserűségtől, ami elöntött minden pillanatban, mikor együtt láttam őket. Annyi különbség volt csak közöttünk, hogy számomra létezett kárpótlás, mégpedig a majdani újjászületésem. De hogy milyen sötét gondolataim voltak róluk az azutáni életemben – nos, azt nem mertem volna ilyen nyíltan feltárni senkinek, mint ahogy Terry tette. Még saját magamnak sem.

- Azt mondják, az öreg Jeff találta meg. Pont egy új pecahelyet akart felderíteni, mikor megcsúszott a nedves talajon és végigszánkázott a domboldalon. Egy vízmosásban kötött ki, és ott látta meg Emilyt, amint a földön feküdt, szinte eszméletlenül. Nem volt teljesen magánál, Jeff szerint folyamatosan félrebeszélt mindenféle gonosz kislányokról, és végig Victort hívta. Persze azonnal kórházba vitték, de mivel semmi fizikai sérülése nem volt, így hazaengedték. Egy hét múlva már iskolába is jött. Jobban mondva, megjelent, mint egy kísértet. Nem szólt senkihez, nem nézett senkire. Ha valaki mégis megpróbált vele beszédbe elegyedni, hisztérikusan kiabálni kezdett vele és olyan válogatott sértéseket vágott a fejéhez, hogy még Josh-ék is csak pislogtak, mikor meghallották.

- Sosem próbáltál meg szót érteni vele? – vetettem felé egy lapos oldalpillantást.

- Nem – sóhajtott nagyot. – Egyszerre szégyelltem magam a történtek miatt, és éreztem végtelen elégedettséget, hogy a viselkedésével mindenkit maga ellen fordított. Egészen addig nem is éreztem szükségét, hogy mélyen magamba nézzek, amíg meg nem érkeztél, és ő oda nem jött hozzánk az asztalhoz. Teljesen jól elvoltam a kis világomban, és komolyan mondom, még az sem zavart, hogy van Nuysék visszajöttek, és újra elkezdődött a nagy románc, hiszen ők amúgy sem keveredtek velünk, Emilyt pedig mi magunk vetettük ki magunkból.

- Miért mesélted ezt el nekem, Terry? – böktem ki a nagy kérdést végül.

- Nos - fészkelődött zavartan –, én láttam pénteken valamit. Valami olyat, ami nagyon nem tetszett, amitől mindez újra eszembe jutott.

- De mit?

- Trent van Nuys. Ahogyan rá néztél, még ha csak egy pillanatra is, de ugyanaz ült a szemedben, mint Emilyében, akkor este – suttogta.

- Ez nevetséges – feleltem rekedten a döbbenettől. – Megártott a koktél, azért beszélsz zöldeket.

- Nem, Jacky. Lehet, hogy sok volt az ital, elismerem, de mielőtt elfordultál volna tőle, hogy az asztalunkhoz gyere, láttam, érted, láttam, hogy néztél rá! És bármennyire is uralkodtál a vonásaidon, csodálom, hogy nem estél össze a gyötrelemtől, ami pedig a mozdulataidból ordított. Ne csináld ezt magaddal. Ő és Cecile már akkor egy pár voltak, mikor a család ideköltözött. Olyan harmónia van köztük, mintha ezer éve együtt lennének, és még legalább ugyanennyi lenne előttük. Ne válj olyanná, mint amilyen Emily volt azokban a szörnyű hónapokban!

    

Bár az utolsó szavakat szinte sikoltotta, nem mertem ránézni. Hát ennyire látszik? És ha ő, egy egyszerű ember, ráadásul a terem másik végéből, így meglátta, mit láthattak vajon a vámpírok? Mit láthatott Victor abban a töredéknyi időben, míg elveszítettem a kontrollt a gondolataim felett és szabadon kutakodhatott a fejemben?

     

Remegő lábakkal álltam fel, de elkapta a kezem és megállított.

- Kérlek – mondta esdeklően. – Nem tudom, mi történt közted és Chaz között, azt sem, hogyan és mikor szédített meg Trent ennyire, de könyörgöm, gondold át még egyszer! Hadd ne veszítsem el még egy barátomat egy van Nuys miatt.

- Nincs mit átgondolnom – nyögtem kiszáradt torokkal. – És ne aggódj. Engem nem fogsz elveszíteni. Trent van Nuys semmit sem jelent nekem.

    

Hallottam, ahogy kétkedve, de megkönnyebbülten felsóhajt. Nem kaptam levegőt a visszaszorított könnyektől, de még egy utolsó mondat erejéig rákényszerítettem magam, hogy simának tűnjön a hangom.

- Különben is! – mondtam könnyednek szánt hangnemben. – Csak nem fogok beleszeretni ilyen vidéki bunkókba, mikor engem visszavár Beverly Hills minden csodájával! Meglátod, Terry, ha velem jössz, a legelitebb társaságból kerülnek majd ki az udvarlóink.

- Ugye tudod, hogy egy szavadat sem hiszem? – állt meg előttem hirtelen. – De te tudod. Megtettem, amit régen elmulasztottam, innentől kezdve minden csak rajtad áll.

- Nem kell aggódnod – néztem mélyen a szemébe, és nagyon reméltem, hogy kellően őszintének tűnök. – Nem lesz belőlem egy második Emily.

    

Bólintott, de ahogy elnéztem a tartását, továbbra is azt gondolta, nem vagyok teljesen épeszű. Igyekeztem egy bizalomgerjesztő mosolyt villantani felé, mire végre elnevette magát és elkezdte mesélni a legújabb pletykát az egyik másodikos diákról, akit rajtakaptak a város szélén egy idegen lánnyal.

     

Szótlanul baktattam mellette, csak annyira figyeltem oda a szóáradatra, hogy a kellő helyeken el tudjak sütni néhány „tényleg?”-et, meg „ne beszélj”-t.

Egyre csak az járt a fejemben, amit meglátott. És amit mások megláthattak. Megkeseredett a nyál a számban, ahogy felvillant előttem az egyetlen lehetőség, ami még maradt.

    

Elmenni a vámpírok fészkébe, és tagadni az utolsó leheletemig.